Genet Cselédekjét hírbe hozták egy újsághírrel, amely szerint egy családnál cselédként élő testvérpár brutálisan meggyilkolta gazdáit, bár a szerző határozottan tagadta, hogy az a harmincas években történt eset ihlette volna 1947-ben született darabját. De ha az ötletet a Madame-ot szolgáló és gazdája ellen acsarkodó testvérpárról onnan vette is, a mű lényegének valóban nem sok közvetlen köze van napi társadalmi, netán szociális kérdésekhez. Az sokkal inkább szól társadalmi és pszichológiai szerepjátékokról, szimbolikus cselekvésekről, rituálékról, mélyükben pedig a legősibb emberi ösztönökről.

A három nőt ezúttal férfiak játsszák

A zsámbéki egykori rakétabázis kopott hodályában fehér padló, fehér háttér néz szembe a nézőkkel, oldalt felvirágozva a reflektorok tartói. Radu Dinulescu román rendező az Aradi Kamaraszínház előadásában mondén párizsi budoárból valami stúdió- vagy műteremfélébe helyezte át a sokat és sokféleképpen játszott darabot. A cselédek kitartóan videóznak – magukat, egymást, mindent. Dokumentálnak, és a dokumentum csaknem le is leplezi rejtett szándékaikat a román rendező verziójában. Az ötlet illik a darabhoz, amely úgy kezdődik, hogy az egyik cseléd az úrnőjét, a másik meg az egyik cselédet játssza, és azzal végződik, hogy az egyik cseléd meghal az úrnő szerepében – igazából. A rendező mindössze még egy játékréteget rak rá az eredeti játékszerűségére.

Más kérdés, hogy ettől a rátéttől gazdagodik vagy éppen szegényedik-e a darab. A stúdió, ahol mindenki játszik, sőt alakít, kétségkívül markánsabbá teszi a szöveg értelmezését, de éppen ezzel szűkíti is az értelmezési tartományt. Másfelől viszont az így megnyíló szorosabb asszociációs térben is feltárulhatnak nagy mélységek. Végül minden a játékon múlik. Ezúttal a szerző eredeti szándékához híven a három nőt férfiak játsszák. Ez megint csak a stilizáltság, a megemeltség, a többszörös megjátszottság irányába mutat. Arra céloz, hogy a naturális valószerűségnek vagy a lélektani realizmusnak az árnyéka se férjen a produkcióhoz.

Másfelől a férfiak mégiscsak nőieskednek, női gesztusokat imitálnak, a női lélek rejtelmeiben kutakodnak. Durvák, de finomkodnak, izmosak, de gyengeséget mímelnek. Nemcsak Váta Lóránd kopasz feje és csipkés köténykéje, Harsányi Attila apró bajsza-szakálla és mórikáló mozgása biztosítja a folyamatos groteszk hatást, hanem a színészek egész viszonya a szöveghez.

A Madame-ot játszó András Lóránt elkerülhetetlenül rádupláz az előkelő hipokrízis ábrázolására, amikor férfi külső alatt nemcsak nőies érzelmeket visel, de az érzelmek társadalmi szerephez igazítását is mutogatja. Harsányi Attila játssza az erőszakosabb, célratörőbb Claire-t, inkább látványosan, mint mélyen, Váta Lóránd a félénkebb, bizonytalanabb Solange-t érzékenyen, belülről hozza, és csodálatos a magánszáma, amikor gyászolja a magát Madame-ként halottnak tettető társát. Titokzatos kétértelműségében megrázó ez az előlegezett érzelemsor, hiszen a mérgezett teát csak ezután issza meg a testvére.

A szorosan vett színészi játéknál éppen a rendező legfontosabb leleménye, a videózás látszik gyengébbnek. Technikailag is esetleges, fürgébb kameramozgásnál sokszor csíkozódik a képernyő, de ami rendben működik, képileg az sem igazán erős és eredeti, ráadásul nehézkesen valósul meg. Váta Lóránd a kamerával nem bánik olyan fölényes magabiztossággal, mint a saját testével. Bár lehet, hogy ez is mind szándékos: a műterembe szabadult szolgák durván bánnak a kifinomult technikával. Ki tudja?

A néző előbb-utóbb eltéved a rétegek erdejében. De legalább van min tűnődnie.