Csakhogy aranyosan vérszomjas, töpörödött anyóka helyett egykilencven magas, ugyancsak egykilencven súlyos, szétvarrt fószer irányoz elő csirkevadászatot, és ennek már tétje van: nagy. Lesz olyan vérfürdő, hogy a fal adja a másikat?

Nem lesz vérfürdő. A Tetkós Állatmentőket nézem a National Geographic csatornán, és a műsor műsormivoltától kicsit sem vagyok elájulva. Hasonló jellegű tévéshow-ból akad pár. Néha kimondottan az állatrendőrség mindennapjait veszik fel, majd némi szerkesztés után leadják, hogy akkor tessék, így megy ez mondjuk Miamiban. Amiből nem az a tanulság, hogy jé, milyen jól megy ez Miamiban, hanem hogy talán mehetne ez így nálunk is. Hiába van jogszabály, lényegében mindenki azt csinál az állataival, amit nem szégyell. Az állatkínzás ráadásul nem magyar specifikum: világszerte világnagy suttyók szórakozása.

Az ilyen műsorok általában nem kínálnak túl sok revelációt tévészakmailag, nem élnek forradalmi újításokkal, itt azonban mégis akad nóvum: nem halkszavú állatvédők megpróbáltatásairól szól a program, hanem arról, hogy tagbaszakadt, széttetovált csávók megpróbálnak rendet tenni állatfronton, ami szélmalomharc persze, de a jellemerősek szeretnek Don Quijoténak öltözni, hétköznapokon is. Ott van például a háborús veterán esete, aki szereti maga körül a rendet, amit viszont bronxi lakótömbjének suhancai nem díjaznak különösebben, ezért aztán egyszer, mikor veteránunk épp otthon hagyja kutyáit, ezek a suhancok elverik őt, tizenöten. Azért fordul a Rescue Inkhez, mert – egyedülálló lévén – napok óta nincs, aki megetesse az azóta nyilván éhes, otthon maradt kutyákat. Vagy ott van Lou atya, ő kóbor állatokat fogad be, akiknek később helyet keres, most éppen Ebony elhelyezéséhez kéri a nagydarabok segítségét. Aztán: egy kertvárosban öt csirke garázdálkodik, feltúrják a veteményeket rendesen, és képtelenség őket elkapni – logikus, hogy a Tetkós Állatmentőket szólítják csirkevadászni, ki mást. A másik kertvárosi környék lakói pedig Edward miatt hívják a csoportot, akinek kertjébe olykor betévednek az elkódorgott macskák, de ki már nem nagyon tévednek belőle, Edward ugyanis minden valószínűség szerint puskával szok a macskákra lődözni. És még tagad is, a rohadék.

A szüzsé egyszerű: problémafelvetés, helyszíni szemle. Reklám. Dolgozás a megoldáson. Reklám. Megoldás. Éhes pitbullok megetetve, Edward kicsit (nem eléggé) móresre tanítva, Ebonynak is kerül gazdi, a legnagyobb meló még a kommandózó csirkékkel van, de a kezdeti kudarcok után felállított új stratégia nyomán ez a gond is megoldódik: a baromfiak egy barátságos farmra kerülnek, ott azt’ lehet kapirgálni ezerrel. A megnyugtató befejezések élményértékét növeli, ahogy a kékrezöldre varrt, a munkát, úgy néz ki, civilként és ingyen végző melákok állatszeretetükről beszélnek, és később is figyelemmel kísérik a jószágok sorsát. Az sem nagyon zavarna, ha kiderülne, hogy kamu az egész. Mert még álmodozni is jó arról, hogy egyszer csak a magyar Edwardok háza előtt is megáll pár hangos hot rod és chopper... Az állatkínzó szemében felbukkanó jeges rémületet, na, azt szeretném látni egyszer.