Lénárd Sándor (1910–1972) ezer ritka személyes adat és számtalan plasztikus gondolat mögé rejtőző, örök menekülésre kényszerülő, szókratészi alakja az ősidőkben két nagyszerű könyvet küldött hozzánk a brazíliai esőerdőkből (Egy nap a láthatatlan házban, Völgy a világ végén). Ezt a kettőt aztán kiegészítette a Római történetek, később A római konyha fogásait részletező könyv, utóbb pedig a nyelvek csízióit taglaló szöveggyűjtemény (Bábel tornyában). Lénárd rajongói ismerhetik német nyelvű versesköteteit (mondjuk, a rilkei hangokat idéző Andriettát), más eszszéit és cikkeit. De alig-alig tudtunk valamit Lénárd Sándor gyökereiről, gyerekkoráról, felmenőiről – az egész szellemföldrajzi háttérről.

A Családtörténeteim ezt a hiányt pótolja most. A könyv két szöveget közöl magyar fordításban (az első levelet Siklós Péter, a másodikat Vajdovics Zsuzsanna fordította). Az első egy német nyelvű levél, ezt Lénárd első házasságából származó fiának írta valamikor a negyvenes évek végén, még 1952-es brazíliai kivándorlása előtt. A másik egy olasz nyelvű fogalmazvány, azt az író halála előtt néhány hónappal diktálta feleségének, Andriettának. Rögtön látjuk az író kiindulópontjait, feszített helyzetét, írásfeltételeit: mielőtt nekivág a nagy zöld földrésznek, Brazíliának, és mielőtt nekivág a nagy fekete végtelennek, a megsemmisülésnek, még egyszer visszanéz, és megpróbálja megidézni, honnan jön, kiktől származik;megpróbálja öszszekötni a jelent a hézagosan ismert múlttal és ismeretlen jövővel (mert Lénárd egész életműve a bármikor lehetséges pusztulás tudatában jön létre). Az író főleg imádott, sőt bálványozott édesapjának alakját részletezi roppant szeretettel, de szót ejt a család többi tagjáról, az első világháborút követő viszontagságos történelmi körülményekről, a család trieszti, majd bécsi-klosterneuburgi hányattatásáról. Ez a nem magyar nyelven írott, az alkalmiság nyomait tükröző két írásmű, semmi kétség, nem ér fel Lénárd magyar nyelven írott, egyfajta aranykori derűt árasztó prózakönyveinek magasába, már csak azért sem, mert a fordítások nem művészi értékűek.

Hellyel-közzel itt is meg-megcsillan a szerző bölcs humora, hallatlan világismerete és tetemes műveltséganyaga; itt is érzékeljük: olyan írót olvasunk, akinek mintegy különös szerződése van az élettel és a világgal: egyfajta túlélési stratégia története is ez a könyv. De kétségtelen: erejét és hitelét a főművek sugárzása nélkül nem tudnánk elképzelni. Sem figurateremtő árnyaltságban, sem a történelmi háttér felrajzolásában, sem gondolati mélységben nem áll egy rangon Lénárd nagyszerű, magyarul írott műveivel. A Családtörténeteim nem érdektelen könyv, de csak úgy nyer hitelt, ha már tudjuk, milyen bámulatos figura szól hozzánk valamilyen személyes és leegyszerűsített szókészlet eszközeivel. Ő maga írja az Egy nap…-ban: Kevesen élnek a jelenben; a fiatalok sóváran fürkészik a jövőt, az idősebbek pedig a múltban keresik érett belátásaik forrásvidékét. És idézi az öreg Goethét: minden csak hasonlat. Lénárd Sándor könyve is ilyen szép erőfeszítés: egy bámulatos szellem a pálya nagy vízválasztóján, illetve a pálya végén még egyszer hátranéz, és megpróbál nagyobb erőt gyűjteni a múltból, mint amilyet a jelen kínálni képes. Lehet, hogy a személyes mozzanat, a nagy beomlások közelsége teszi olyan megrendítővé és hasonlatszerűvé ezt a kis könyvet. Mert egy biztos: azzal, hogy közelít a születés és a halál idejéhez, egy egész élet summáját tudja felmutatni.