Rejtélyek
A mű színes fametszet. Három diagonálisan sorakozó lenti henger és a bal felső sarokban súlyosodó negyedkorong erőterében kék tömb és testetlen színek önfeledt tűzijátéka. A szikrák – merthogy a cím megmagyaráz minden részletet – mint a keskeny szirmú bolyhos virágok, vörösből sárgába, sárgából fehér-rózsaszínbe tűnnek át. A hengerek – ezek volnának az öntőformák – színültig telve izzó vörössel, amellyel hevesen kontrasztál a felületükön úszó kénes sárga, meg azok a zöldes-kékes árnyalatok, amelyek a hengerpalástok volnának. Anaszov sehol, munkamódszerátadás sehol, a sík felé közelítő színkompozíciót finoman élénkíti egy belógó daruhorog halványkék sziluettje.
Nem az Domján József életművében az egyetlen talány, hogy miként lett ebből ötvenötben Munkácsy-díj és ötvenhatban Kossuth-díj. Hogy miként tűrték, sőt állították ki, sőt küldték ötvenben, ötvenkettőben Londonba, Luganóba az öntörvényű alkotásokat. Magyarázatra, felderítésre szorul egyelőre az életrajz is, az életmű is. Domján József kilencszázhétben munkáscsaládba született, munkáskolónián nőtt fel, maga is motorszerelőszakmunkás lett. Idáig a történet sematikusan szabályos. Az azonban látványos talány, hogyan lesz huszonhat éves korában ő az ötödik csatkai remete, miután begyalogolta Olasz-, Német- és Franciaországot, miként, miért őrzi egy évig a búcsújárók szentkútját.
Kevésbé látványos, ám annál nagyobb rejtély, hogy miként vették fel huszonhét évesen a főiskolára, ám innentől a titkok szakmai-művészettörténetiek. A főiskola előtt, alatt, után nonfiguratív pasztelleket készít. Ezek a lazán 1930 és 1935 közé datált kompozíciók most láthatók a győri kiállításon és egyfelől könnyednek és kultúráltnak mutatkoznak, az előzmény nélküli magyar absztrakció ismeretében kiváltképpen, másrészt éppen az utóbbi tény miatt meghökkentők. Mi inspirálta Rudnay és Szőnyi növendékét, miként tolerálták egyáltalán ezt az errefelé akkori (is) kiátkozott művészetet? A létük mindenesetre magyarázza azoknak a negyvenhetes kompozícióknak az érettségét, amelyekkel a festő egy éven át sikert arat Svédországban, ám e siker éppenhogy nem magyarázza a hazatérés utáni pályafordulatot.
Az emlékirat anekdotaegyszerűséggel intézi el, miként lett a nonfiguratív Domján negyvennyolcban figuratív fametsző. A magyarázat felett –véletlenül meghirdették fametszet-kiállítását, hát nekiállt metszeni – kénytelenek vagyunk elsiklani. Tehetjük ezt annál könynyebb lélekkel, mert az első fametszetek remekek. Azt hiszem, a munkaábrázoló, a munkásábrázoló Domján – negyvennyolcban már kezdték ezt az igényt megfogalmazni – végig önmagát adta. Traktorgyári, gépüzemi, darukezelői előélete azért fontos, mert Lánchíd-sorozata súlyos és szép. Az állványok magukon viselik a konstrukció logikáját és a metszőkés ritmusát, továbbá tartózkodóan rózsaszínűek a szürkés ég előtt, a fekete kontúrok keretében. Az épülő híd elemei élesek és egyszersmind lomhák, az egek fametszettől szokatlan módon lazúrosak, a láncok és kőkockák ritmusa méltóságteljes.
Alighanem – ez egyelőre spekuláció – az őszinte azonosulás óvta meg Domjánt a kor hazugságaitól, hamisságaitól és aljasságaitól. És valami ilyesféle működött a nagy történelmi ciklusainál is. Ezekből most csak a Budai Nagy Antal-sorozat néhány lapja látható, de ennyiből is kitetszik az az azonosuló irónia, plebejus anakronizmus és összekacsintó archaizálás, amely megkülönbözteti a ciklusokat az ötvenes évek (meg a harmincas évek) merev-meghatódó historizmusától.
Ez óvja és tartja végig életben az életmű folklórszakaszát. Domján ötvenhatban éppen Svájcban van és kinn marad, majd az Egyesült Államokban él haláláig. És úgy faragja, színezi, variálja és ékíti páváit, betyárjait és mesehőseit, hogy sem emigrációs görcs, sem pántlikás népiesség nem telepszik a lapokra. Ezeknek ugyanis csak egyik eleme a folklór, a lényege a szín, a felületek pazar változatossága, a fametszet fametszetszerűsége, és a formákkal való szuverén bánásmód.
A képzőművészet. „Életművének értékelése és feldolgozása folyamatban van” –mondja a kiállítási bevezető. Úgy legyen.
