Réz műfordítóként, szerkesztőként az irodalmi élet azon kulcsfontosságú figurái közé tartozik – akár az alig író Osvát Ernő –, akiknek java életműve: mások életműve. Azok közé, akik a legkomolyabban vették Babits szép versének intését: „Csak posta voltál”. Szerkesztői ízléséről, irodalmi értékítéletéről mégis tanúskodnak legkedvesebb szerzői némelyikéről írt saját munkái is. Első két könyvét Proustról és Szomory Dezsőről írta – két előkelő lélekről, „dandyről” és stilisztáról, két olyan szerzőről, akiknek munkája meghatározó hazája modern irodalmának megszületésében, akiket nosztalgia fűz az épp letűnő vagy inkább szörnyű robajjal összeomlani készülő ancien régime-hez, miközben sejtik: megérett az összeomlásra.

Réz Pál

Réz Pál is szokta mondani, hogy a „boldog békeidők” idejében akarna élni, ha választhatna, miközben „szabadgondolkodó” politikai vonzalmai, voltaire-izmusa (Voltaireről is írt könyvet) őt is a polgári radikálisokhoz és örököseikhez vonzották, hacsak félszívvel is. Az „örök szépség” iránti fi nom érzéke, ami olyan ragyogó, biztos ízlésű szerkesztővé avatta, mintha enyhe bizalmatlanságot is szült volna benne minden, a történelmet az „örök emberivel” szemben túlzottan komolyan vevő mozgalom iránt. „Az, hogy szeretek egy nőt, és ő szeret engem, nem azon múlik, hogy Rákosinak hívják a miniszterelnököt, vagy Churchillnek. Rémes volna, ha az ember ennyire ki lenne szolgáltatva bármilyen rendszernek” – mondta pár éve a Beszélő hasábjain.

Kedves szerzője és barátja, Déry Tibor főműve, a méltatlanul elfeledett A befejezetlen mondat, soha nem társadalmi regényként izgatta, számára a csúcspont az életnek az a nem társadalmi, de esztétikai típusú igazolása, megváltása volt, amikor Desirée visszatér ifjúkori szerelmi beavatódása színhelyére, Dubrovnikba – meghalni. Bizonyos értelemben a Déry regényét ihlető Az eltűnt idő nyomábant is egy beteges, sokáig improduktívnak tűnő élet esztétikai megváltásaként ünnepelte: „a művészet varázsával így lett teljessé és értelmessé egy beteg és fáradt élet, egy látszólag oly akaratgyenge ember rendkívüli sorsa” – írja első könyve utolsó mondatában. Végső soron talán mindvégig az emberi színjáték visszatérő szcénáinak különös, fájdalmas szépsége érdekelte. Proustot is így érti: mintha ezek a jelenetek örökkön ismétlődnének először Swann, aztán az elbeszélő, Saint-Loup herceg vagy Charlus báró fájdalmas szerelmeiben. Minderről, úgy tartja, a művészet tudja a legtöbbet. Proust-könyvében franciás könnyedséggel jelenti ki, hogy mindazt, amit Bergson gondolkodásából Proust tanulhatott, az írók és költők mindig is tudták.

A magánember személyes morális ízlésében viszont mélységesen hisz, a „csúnya” dolgok, a disznóságok, ahogy ő szereti mondani, felháborítják. Irodalmi ízlése, atyai barátja, Vas István kifejezésével egyfajta „ómódi modernséghez” vonzza. A Holmi főszerkesztőjeként megkísérelte feltámasztani, eleven hatóerővé tenni a kortárs irodalomban a Nyugat szellemiségét, stíluseszményét és a lap ezzel a nemesen konzervatív credóval tudott az elmúlt húsz év egyik legfontosabb irodalmi folyóirata maradni. Szellemének franciás vonása a szellemesség, a találó célzások iránti vonzalom, alkalmankénti gonoszkás célzásai kivételesen éles szemről tanúskodnak. Az ő szerkesztői alkata egyszerre figyeli a kéziratot és azt, aki hozta, akit szövege valamiképp mégiscsak jellemez.

Amikor először felmehettem Réz úrhoz, hosszan, szertartásosan és irgalmatlanul letolt valami cikkem miatt, több órán keresztül, ami természetesen hatalmas kitüntetés volt. Az irodalmi folytonosság illúzióját jelentette ez a gondosság, a szöveg alapos, minden apró részletre kiterjedő szapulása – az Osvát Ernővel való folytonosságot, természetesen. A dolgok menetének, a világ folyásának egy másfajta ritmusát, ahol mindez érvényes és eleven. Az emeleti lakás ablakából a Dunán átnézve belátni jóformán egész Budát. Mintha rajta tartaná szemét a városon anélkül, hogy kimozdulna. Az, hogy az utolsó ilyen szerkesztő figyel, figyelhet hatalmas ablakán keresztül, mégiscsak azt jelenti, hogy mindennek ellenére „van mértéke a dolgoknak”. Onnan nézve Budapest város a magasból. Innen, lentről nézve Réz úr lakása – város a magasban. Addig, amíg az ünnepelt jelenlétével tanúsítja, hogy ilyesmi lehetséges, nincs módunk arra, hogy ne higgyük el.

Isten éltesse!