Szótlan portrék
Franz von Lenbach Női képmására még felfigyelnénk. A tizenkilencedik századi festőfejedelem, akinek Németországon kívül azért az a legfőbb piktúratörténeti jelentősége, hogy Münchenben az ő házában láthatók a legszebb Kandinszkijok, ritkán látható errefelé. Ez az itteni műve érett, nyugodt munka. Finom a hölgy vörös (bársony?) öltözéke, gyöngéd az arc megfestése, tapintatosan tartózkodó a jellemábrázolás. Ellentétben az időrendben sorraveendő Mednyánszkyval. A magyar mester, aki a vadságig, a nyomorúságig, az ösztönökig hatolt parasztlegény-, katona- és fogoly-portréiban, ennek megfelelő gyönyörű kíméletlenséggel használta eszközeit. Férfi feje tépett, az arcon az éppen színre lépő expreszszionizmus hideg és meleg ellentétei háborognak, miközben a vészes tekintet a múlt romantika lélektanát hitelesíti a tízes években.
Előre szaladtunk, mint tudjuk, festészetünkben hatalmas dolgok torlódtak az előző századfordulón. Rippl-Rónait két mesterpasztell, Ferenczy Károly késői korszakát egy ugyancsak szemlélődő Cigarettázó fiú képviseli, mintegy ellentéteként, s kivált előkészítőjeként azoknak a lélekturbulenciáknak, amelyek az első világháború után mind bekövetkeztek. A portrégyűjtemény egyik főszereplője Farkas István. A szorongás, a roszsz közérzet festője, akinek a legismertebb képein az emberi arcból csupán annyi látszik, amennyi vonás az iszonyat, a gonoszság, a fenyegetés és fenyegetettség megjelenítéséhez szükséges. És aki Gombaszögi Frida arcképével a diadalmas asszonyiság, a női fölény és az ebből következő elsöprő derű hatalmas képét alkotja meg. A Nagykezű modell, más néven Látnoknő még ugyancsak Farkas korai, expresszivitást hagyományosabb lélektannal ellenpontozó korszakából való, akárcsak a Varietében című zsáner, amely talányos módon került a portrékiállításra.
A kiállítás egyik meghatározója persze adott: abból a kollekcióból kell a rendezésnek válogatnia, amely a vendéglátó képtár állománya, vagyis, amelyet Deák Dénes jónak látott megszerezni. És ha a gyűjtő egykor úgy döntött – egyébként: jól döntött – hogy három, a későbbi Czimra Gyulára oly kevéssé utaló Czimra Gyulaönportrét szerez meg a húszas évtizedből, különleges élményként szolgálhat egy zilált-bizalmatlan, majdnem rudnays, egy klasszicizáló, szoborsúlyú,meg egy zártabb, férfiasabb Czimra egymás mellett. Anna Margit is egy harminchetes kiteljesedett, meg egy ötvenes évekbeli, pokoli önábrázolással szerepel; beszédes a címével is sántító Önarckép, madárlábú a kortárs Hajdú Kinga nem kevésbé önszarkasztikus idei munkája mellett.
A Viszonyok című kiállítás ugyanis a Deák-gyűjtemény darabjait mai művekkel vegyíti. A vendégrendező Muladi Brigittáé az érdem, hogy megtalálta azt a formát, amely elkerüli a portrékiállítások fenyegető monotóniáját, és mégis bemutat igen sokat a gyűjteményben található több, mint száz arcképből. Élénkítse, ellenpontozza, frissítse és értékelje a múltat és a közelmúltat a mai, feleseljen, értsen egyet és váljon külön tőle. Az elképzelés szellemes, ha a megvalósulására kevesebb terjedelem marad, annak az az oka, hogy az összefüggéseket többnyire nem értjük. Az nyilvánvaló és élvezetes, ha egy szikár, palettás Kmettymellé egy bizarr, palettás Sudár Péter, a kérdőjeles Mednyánszkyval egy falra Király Gábor brutális, ugyancsak katonaportréja kerül. De Frank Frigyes, Rippl-Rónai, Lenbach és Sváby Lajos egy falon már megfejthetetlen, Tinei és Farkas nem értelmezhető, Kósa János és Mednyánszky nem beszél egymással. Nem azért, mintha a rendezőnek ne lett volna koncepciója; bizonyára volt. Csakhogy ez rendre rejtve marad, és a kirakott magyarázó szövegek – általános elmélkedések lévén – nem segítenek.
