A válság megérkezett
Jelentem, immár a válság a „művészeti” szintre is elért. Ez már a májusban, Cannes-ban is érezhető volt, de a franciaországi mustra mégiscsak a javából válogat, így a jelenség még nem volt szembetűnő.
Karlovy Vary viszont az úgynevezett másodvonalból állítja össze A kategóriás fesztiválja versenyét, és ebben a mezőnyben már igencsak érezhető a kényszerű kompromisszum, ha úgy tetszik, a kevesebb pénz. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyengébbek a filmek, mint korábban, inkább csak azt, hogy a kevésbé költséges témák kerülnek előtérbe. Érezhetően megugrott például az emberi kapcsolatokat feszegető művek száma. Ebből is többféle akad persze: idegesítő és aberrált spanyol mű, humoros Ibsen-paródia Horvátországból, terápiaszerű jellemdráma Argentínából, és a gyász részletekbe menő ábrázolása Kanadából.
Ám nem csak a filmek tematikája „szálkásodik” – mintha a korábbi évek eufóriája is alábbhagyott volna a cseh fürdővárosban. Igaz, az elmúlt fesztiválév nagy sikereinek bemutatója rendületlenül folytatódik, csak a mennyiség esett vissza úgy tíz százalékot: a szokásos 200 cím helyett csak 180-ból válogathatnak a filmőrültek. Mintha az elmaradhatatlan hátizsákos egyetemisták rohama is lanyhult volna, azaz olykor egészen gyorsan, a hasraesés veszélye nélkül lehet a tíz napra fesztiválpalotává változó Thermal Hotel folyosóin közlekedni. Ettől függetlenül minden előadás telt házas, a termekben a hangulat továbbra is olyan lelkesen forró, hogy menten érthetővé válik, miért szeretnek ide az alkotók és a kritikusok újra és újra visszatérni. Azzal meg, persze, hogy Jude Law vonul végig a vörös szőnyegen, még egy csipetnyi cannes-i hangulatot is be lehet csempészni a glamourt egyébként koncepcionálisan mellőző rendezvényre.
Visszatérve a művészethez: az, hogy a válság mégiscsak váratlanul érte a kreatív csatornákat, abban érhető tetten, hogy egy-egy alkotó egyelőre nem az elmesélt történetet egyszerűsíti, hanem a drága technikán spórol. Frédéric Sojchernek ez jól sikerült, a Hitler Holylywoodban című áldokumentum-thrillere valami elképesztően szellemes és szemtelen alkotás lett. Főszereplője, az önmagát alakító portugál színésznő, a Ponyvaregényből is ismert Maria de Medeiros stábjával egy életrajzi filmet kezd el forgatni Micheline Presle színésznő életéről, ám eközben felfedezi az európai film egyik nagy rejtélyét, és nyomozni kezd. Politikai összeesküvések, az álomgyári propaganda és Hitler kapcsolatán túl kiderül, volt egy csoport lelkes alkotó, akik a második világháború után létre akarták hozni a nagy európai filmgyárat, mely komoly ellenfele lehetett volna az amerikainak. Ezt azonban Hollywood és a CIA nem engedte, a Utópia névre hallgató tervet elpusztították, a titokban felépült óriásstúdiót lebombázták, és az európai mozit olyan beépített ügynökökkel szórták meg, mint Jean-Luc Godard, akit azért fizettek, hogy olyan fura, bizarr alakokkal forgasson, mint Jean-Pierre Leaud vagy Anna Karina – ezzel az átlagember számára befogadhatatlanná téve a műveket.
Az egész mű persze abszurd tréfahalmaz, de igazi erőssége, hogy nem hagyja nyugodni az embert. Sok benne ugyanis az igazság. A mozgókép, a filmipar ugyanis mindig is jelentős propagandaeszköz volt, a rendszerváltás után is az maradt, csak épp mostanság a semmit terjesztik. De félő, hogy ez az üzenet már csak nagyon keveseknek jelent majd valamit is.
