Fige bognármester volt Körösfőn, a Kalotaszeg népdalokban honos falujában. Félhomályos műhelyében naphosszat faragta a fát – akár vették, amit csinált, akár nem. Házának melléképületei tele voltak kocsikerekekkel, szerszámnyelekkel, fűrészbakokkal, létrákkal és sámlikkal, mindazzal, amit egy bognármester készíthet.

– Miért csinálja, ha nem kél el? – kérdeztem tőle.

– Mert ez a dolgom – válaszolta. – Amihez ért az ember, aztművelnie kell – tette hozzá, és gyaluját végigtolta egy szürke deszka élén. Vékony forgácsszalag karikázott elő a kés nyomán, és olvashatóvá váltak a fa messziről üzenő rajzolatai. Aztán mesélt. Történeteinek szereplői a falubeliek, díszei a tájak és az emberek sokjelentésű tárgyai voltak. Azt hiszem, ámulatba ejtő hatásukat abban véltem fölfedezni, hogy míg a Kalotaszeget körülvevő hegyek és a meredek hegyoldalakból az égbe törő fák azt mutatják, a mindenség fölfelé van, addig Fige meséi lefelé, a földre mutattak. Nála a mindenség idelenn, a mindennapokban csillogott.

– Miért hívják magát Figének? – kérdeztem. Gondoltam, erre nem tud válaszolni. A Kalotaszegben ugyanis a vezeték és a keresztnév mellett csaknem mindenkinek van egy olyan neve, amiről valójában fölismerik. De ennek az eredetét sokan nem tudják. Péntek László barátom például Pici. Péntek Lászlót hiába is keresné az ember Körösfőn, hiszen van belőlük vagy tizenöt. De Pici Laci csak egy. Felesége, Erzsébet asszony, Újkovács. Péntek Lászlóné néven kár is utána érdeklődni. De Újkovács Erzsit ismerik. Azt viszont, hogy honnan jön a Pici vagy az Újkovács, azt egyikük sem tudja. Gyanítom, Albert Ferenc szállásadó jótevőm sem hallott arról semmit, hogy ő miért Kukó Feri.

Gondoltam, Fige sem tudja, miért Fige. Tévedtem. Elmondta. Ez az egyetlen történet, amire valamelyest emlékszem Fige meséiből, de ezt sem tudom szavai szerint fölidézni.

Annyi bizonyos, hogy a Fige nevezet a nagyapjától származik, aki szép szál legény volt. Magas, mint a jegenye. Hatalmas erő lakozott benne. Beszélték, a Kalotaszegben nincsenek medvék, de ha lennének, karja egyetlen szorításával kipréselné belőlük a szuszt. Csépléskor kettesével vitte a zsákot, ha útjában állt, a bivalyt is odébb lökte.

Volt azonban egy nagy hibája: verekedős volt. Különösen, ha ivott, márpedig szerette az italt. Féltek is tőle a kocsmában a legények. Ha a kedvébe akartak járni és fizettek neki, akkor előbbutóbb alaposan fölöntött a garatra, és csak elegyengetett egyetkettőt közülük. Ha egyedül ivott, akkor még remény sem volt arra, hogy verés nélkül megússzák a kocsmázást. De bárhogy is berúgott, másnap különbül dolgozott, mint a többiek. A faluban féltek tőle, nem szerették.

Egyszer aztán a rettentő legény beleszeretett egy lányba, aki szépségében legalább olyan volt, mint ő az erejében. Próbált is beszélgetni vele, de a lány visszautasította. Azt mondta: neki nem kell olyan ember, aki berúg és verekszik. Még akkor sem, ha egymaga learatja az egész körösfői határt.

A legény azonban nem tett le arról, hogy feleségül vegye. Csak megleste mindig, csak elébe állt és ígért neki fűt-fát, hogy legyen az övé. A lány végül megengedett neki. Azt mondta, ha többé nem önt föl a garatra és nem verekszik, akkor hozzámegy feleségül. Ettől kezdve csendesen élt az erős ember. Kezet nem emelt senkire. Egy-két hónap múltán már a lánykérés napját is kitűzték.

Szépen felöltözött a legény, patyolatfehér inget vett magára, fényes csizmát húzott a lábára. Ment volna a lányhoz, amikor a kocsmánál útját állták a vele egyívásúak, akik irigyelték tőle a szépséges teremtményt, és amúgy is bőven volt elszámolnivalójuk vele. Mondták: igyanak egy kis pálinkát, ha már ilyen nagy ünnepre, lánykérésre készül. A legény nem akart bemenni a kocsmába, de alattomos szókkal csak becsalták. Ott aztán kértek neki meg maguknak is egy pohár pálinkát. Koccintani akartak, de ő azt mondta: nem iszik.

– Micsoda?! – dörrentek rá. – Egy koccintásra se vagyunk érdemesek?! – azzal ütlegelni kezdték. Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Tudták ők, ha visszaüt, akkor bizony rossz világ jön rájuk, de még azt is eltűrték volna, csakhogy a legény megszegje az ígéretét, és a lánykérésből ne legyen semmi.

Betörték az orrát, kék-zöld karikákat üttek a szemei köré, fölszakították a száját – de a legény nem emelt kezet az ütlegelőire. Végül aztán abbahagyták a véres munkát. A legény kiballagott a kocsmából, szálegyenesen, mintha semmi sem történt volna, és elindult, hogy ajándékképen egy karika figét vásároljon a mátkájának.

Meg is vette. Aztán ment a lányhoz, hajadonfőtt, merthogy a kalapja a kocsmában leesett a fejéről. Hatalmas karjával lóbálta a karika figét. Az inge a mellén csurom vér volt. Úgy kanyarogtak a vörös folyamok a hófehéren, mint a varrottason a hímzett minta. Miután bement a lányos házba, odagyűltek a rosszakarói, belestek az ablakon, nézni akarták, ahogy kiutasítják, hiszen látszik rajta, verekedett.

A lány azonban már tudta, hogy mi történt a kocsmában. A legény nyakába ugrott, kitépte a karika figét a kezéből, kihajította az ablakon, és azt mondta:

– Nem kell nekem a fige, te vagy az én figém! Ez hát a Fige név története. Nem szószerinti elbeszélésben, mivel pontos lejegyzését éveken át elmulasztottam, meganynyi más Fige-történettel együtt. Pedig akkor elhatároztam, elmegyek Körösfőre, magnetofonnal, és addig meséltetem Figét, amíg ki nem fogy a szóból, amit rengetegsok elbeszélésében hibátlanul fűzött.

Erre már nem kerülhet sor. Meghalt. És meghalt vagy ezer mese.