Aki már látta ezt a hatrészes, díjnyertes sorozatot, nézzen bele újra, aki pedig nem tudja, hogy miről beszélek, az holnap délután fél négykor üljön oda a képernyő elé, és jól nyissa ki a szemét. A televíziókból ránk ömlő szemkápráztató, szirupos áradat röpke órácskára kitisztul, és a tagadhatatlanul szórakoztató léthazugságok helyét a valóság nyers képei veszik át. Ígérem, fájni fog.

Szalkai Zoltán operatőr-rendező az elmúlt tíz évben több száz kilométert gyalogolt a XX. század derekán tíz- és százezreket elveszejtő szovjet lágerek földjén. Az Észak-Urálban, a Kolima folyó vidékén, a Sarki-Urál hegyei közt, a szibériai Angara medre mentén, Kazahsztán pusztáin és Karélia erdőségeiben kutatta az egykori kényszermunkatáborok nyomait. A terepmunkában már volt némi gyakorlata. A Gulag előtt forgatott kamcsatkai cobolyvadászokról, alaszkai aranyásókról, hirtelen meggazdagodott eszkimókról, halrobbantásból élő tengeri halászokról vagy pusztuló indonéz esőerdőkről. Volt olyan ország – jelesül Vietnam –, ahol hatszor vették őrizetbe, egy ízben pusztán azért, mert nézelődni mert. Kamcsatkán pedig örökre megtanult valami fontosat az élet és a filmezés összefüggéseiről, amikor azt mondta neki Valentyin, az erdőjáró prémvadász: „Mit bóklászol itt ezzel a kamerával? Inkább menj le a folyóhoz vízért, ne élősködj a nyakamon”.

Ha valaki, hát Szalkai Zoltán valóban tudja, miképpen kell túlélnie a vadont népes stáb nélkül, magára hagyatva a lakatlan rengetegben – ellentétben a milliárdokat kereső, bomlott eszű show-mannel, aki a természetet és a kamerát leginkább arra használja, hogy hernyót egyen és vizeletet igyon (lásd az egyik írásomban korábban már kiröhögött Bear Gryllst). Ó, nem. Szalkai Zoltán mindezt nem azért csinálta, hogy ünnepeljék. A kényszermunkatáborok helyét a Gulagot megjárt Varlam Salamov író elbeszéléseinek hatására kereste föl. Az első rész 2001-ben született, az utolsó 2008-ban. Annak érdekében, hogy mi, magyarok ezt a nagyon is közeli világot ne érezzük nagyon távolinak, a lágerek borzalmait az ott raboskodó magyar elítéltek sorsán keresztül idézte föl. De egyedül barangolt hetekig. Sátorban vagy lágerromok között aludt, elítélt bűnözők társaságában majszolt kását, ázott-fázott és szenvedett, olykor pedig belenézett a karjára erősített kamera lencséjébe, és olyan egyszerű bölcsességeket mondott a hallgatag üvegnek, hogy a diktatúra azért rossz, mert öl, a demokrácia meg azért jó, mert potenciális gyilkosainkat le tudjuk váltani.

Az 1999-től független filmesként tevékenykedő Szalkai Zoltán a Népszabadság hasábjain Falusy Zsigmondnak pár évvel ezelőtt ezt nyilatkozta: „a kamerával szolgálom azt, hogy ott lehetek, ahol vagyok. A szenvedés semmi. Az, hogy az ember fázik vagy sárban gázol, magánügy. De valamit át kell adni ebből az egészből, és ez a fizetség”.

A mi fizetségünk meg az, hogy nézzük őt. S kicsit szégyelljük magunkat érte, hogy hagytuk, hadd menjen el a pokolba helyettünk, értünk, magában, egyedül.