– Mindig a legfiatalabb voltam: a legfiatalabb tanár, a legfiatalabb bencés, a legfiatalabb doktor, de leszoktam róla: most akárhova megyek, mindig a legöregebb vagyok – mondja bogos kilencvenhárom esztendeje ellenére derűvel telve. Ki se nézné az ember ebből a szelíd bencés paptanárból – magyar, német és bölcselet szak –, milyen veszedelmes bűnöző. 1942-ben tizennégy alakulat tisztikara jelentette fel, hogy a révkomáromi helyőrségi templom szószékéről reverendában tartott erkölcsi oktatás során tiszti becsületükbe gázolt. A főhadnagy tábori lelkészt két százados tartóztatta le, és mivel megingatta a biztos győzelembe vetett hitet, lefokozták honvéddé.

De ez szelíd ejnye-bejnye volt a szovjet hadbírósághoz képest, ahová az Andrássy út 60.-on át jutott. 1946-ban tíz év munkatáborra ítélték antibolsevista propaganda és tömegmészárlásra uszítás miatt.

Kik lehettek a példaképei?

– Elsősorban édesapám és édesanyám. Apám rendkívül szigorú, kemény ember volt, annyiszor elvert, hogy csoda, de fegyelemre szoktatott. Édesanyám tündéri teremtés volt, erősen hívő ember. A családot édesapám akarata uralta. Nem vette észre, hogy az édesanyám akarata is érvényesült, mert egy nőnek olyan ügyessége van, hogy az ujja körül tudja pörgetni a buta férfit. Bencés tanáraim voltak az eszményképeim. Olyan akartam lenni, mint ők, érettségi után jelentkeztem is Pannonhalmára.

– Mikor dőlt el, hogy szerzetes lesz?

– Svéd származású evangélikus édesapámat a barátja beszélte rá az áttérésre, de nem sok vizet zavart a gyülekezetben. Amikor tanította a nővérkémet és engemet a katekizmusra, a liturgiára, akkor lett tudatos katolikus. Negyedikes gimnazista koromban már a verebek is csiripelték: szerzetes leszek. 1933-ban harminchatan jelentkeztünk Pannonhalmára, tizenhatan öltöztünk be noviciátusba, egy év után kilencen mentünk tovább a klérusba, és hat év múlva hármunkat szenteltek pappá.

Hamarosan kórházi lelkész lett.

– Hozták a frontról a kosaras embereket. Nem volt lábuk, kosárban tették le őket a vonatról. Egy ilyen kétmankós ember öszszecsapta a két mankóját, úgy jelentett. Idehaza ’41–42-ben még divatosak voltak a sebesültek, a nagyságos asszonyok hoztak ajándékokat, de később elmaradtak.

– Mivel ingatta meg a győzelembe vetett hitet?

– Erkölcsi oktatásban végigvettem a tízparancsolatot – hallott arról ugye, hogy van ilyen? –, és mindegyik parancsolatra olyan példát hoztam, ami nem öregbíti a tisztikar becsületét. Úgy gondoltam, őszintének kell lenni az Úristen és magunk előtt is. Följelentettek, letartóztattak. Közöltem: példáimat jelentem a Honvédelmi Minisztériumban névvel és alakulattal. Az altábornagy a haját tépte. Utasította a tizennégy alakulatot, hogy vonják vissza a följelentést. Akkor én jelentem fel őket, hogy a tiszti becsületembe gázoltak. Az altábornagyot felvilágosították, hogy a szerzeteseket engedelmességi fogadalom köti, beszélt a főapáttal, és ő felkért, hogy mondjak le.

A háború után Pestre helyezik. Tanít a régi iskolájában, bekapcsolódik a parlamenti választásba, az első, 1920-as képviselőnő, a politikus és szerzetes Slachta Margit pártja, a Keresztény Női Tábor tanácsadója. Nem a kommunista párt mellett agitál még a csepeli Madiszban sem. Fiatal és szabad szájú. Mikor nyilvánosan megkérdezik, mit szól hozzá, hogy lelőttek egy szovjet katonát, azt feleli, így nem lehet a kommunizmus ellen harcolni. A hadbíróság besorolta a gyilkossággal gyanúsítható „Bakonyi-brigádba”. Nem is ismerték egymást. „Tökéletes összeesküvés!”

A vagonban egy orosz rabtársának megtetszett Placid atya cipője, és levette a lábáról.

– Gyengébb voltam nála, nem vitás. Nem tudtammegvédeni a cipőmet. 1947. január végén mezítláb érkeztem meg a brianszki erdei lágerbe. Egy törött fazsindelyt kötöttem a lábamra. Legalább fél órát kellett várnom a névsorban. Mintha tüzes parázs lett volna a hó, bőgtem, akár egy kölyök.Már nem Placid voltam, hanem „a nép 876-os ellensége”. A számot a ruhánkra meszelő fegyőr azt mondta, szerencsés vagyok. Meg is magyarázta: „Ocsko”. Ez a huszonegyezés orosz neve. De mi nem kártyázni jöttünk, bár számaim összege tényleg 21, és túléltem a tíz évet.

Mint a sikeriskolák mesterei, a pozitív gondolkodás prófétái ragyogó túlélési szabályokat állítottak össze: 1. A szenvedést ne dramatizáld, a panaszkodástól csak gyengébb leszel. 2. Keresd a lágerélet apró örömeit. 3. Mozgósítsd az életenergiád, légy különb rabtartóidnál. 4. Kapaszkodj, amibe tudsz, ha a Jóistenbe, akkor rájössz, Ő is akarja a túlélésed.

– Versenyt rendeztünk az örömök gyűjtésére. Egész nap lestük őket, és este beszámoltunk róluk egymásnak. Ha a levesben kettő helyett három krumplicska volt, az már öröm. Az győzött, aki a legtöbbet találta. Aztán a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Egyszer valaki tizenhét örömöt tudott felsorolni: „Gyerekek, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és soroltam, soroltam, nehogy elfeledjem!”

– Maga mindenben az Isten kezét látja!

– Ő nem hagyott magamra sosem. Édesapám temetésének délelőttjén felhőszakadást küldött, hogy délutánra friss levegő legyen.

– De ha esőcsinálásra volt gondja, hol volt Auschwitz, a háború és egyéb szörnyűségek idején?

– Ezt a Jóistentől kérdezze meg – vágja rá, de látja, hogy ez kevés, hozzáteszi hát:

– Édesanyám súlyos szívbeteg volt, féltem, hogy a nagy melegben rosszul lesz. – Összemosolygunk. – Olyan firkás ötletei vannak a Jóistennek – folytatja huncut tekintettel –, csak észre kell venni, érzékenynek kell lenni rá! Az is az Ő ötlete, hogy magácska most itt van. – Legyen az íráson az áldása, egyezünk meg gyorsan. A zápor csak birizgál.

– Nem csak belemagyarázza, hogy isteni akarat hozta a zivatart?

– Miért ne magyaráznám bele? Tényleg.

Bizonyára a firkás ötletnek köszönhető, hogy a favágás helyett egy évig portrékat festhetett. A pékség vezetője Budapesten vesztette el a jobb karját, és gyűlölte a magyarokat. Tizenhat éves kislányát agyoncsapta a villám.Megkérte a 876-ost, hogy igazolványképe után fesse le neki. Tündérszép lett. Akár az a hölgy, akit félve pingált huszonháromszoros gyilkos rabtársa zsebtükrének a hátára. A fickó lett a testőre. Mennyi nő került ki még a keze alól!

– Jó képzelete volt, hallja! – nézem a vöröses szőke hölgyet a maradék tükrön. – Ő kísértette meg?

– Lányok, hölgyek soha. A szüleim zárt életben neveltek, aztán bekerültem Pannonhalmára, majd tíz év a Gulagon: ez a kísértés hál’ Istennek kiesett az életemből.

Szabadulása után elszorult szívvel zötykölődött a 49-es villamoson a lakásuk felé. Odalépett a hátsó peronon álló férfihoz: „Segítsen, nem merek hazamenni. Tíz évet voltam szovjet lágerekben, és az édesanyám nem tudja, hogy hazajövök.” A kéznyújtásos válasz: „Sághegyi György vagyok, hét évet ültem a Gulagon, 1953-ban szabadultam.” Hát nem firkás ötlet ez is? Amíg nem mehetett föl a harmadikra, húsz éve halott édesapja háborítatlan névtábláját nézegette. Egy lány lépett hozzá: „Kit tetszik keresni?” „Tulajdonképpen saját magamat.”

Pannonhalmára nem kapott letelepedési engedélyt. Ládagyári körfűrészes lett: Olofsson elvtárs. 1956. november 7-én kapta volna meg a sztahanovistajelvényt, de ennek is lőttek. Hét hónapra rá véletlenül lefűrészelte bal keze mutatóujját. A munkakiesés miatt fegyelmit kapott. Betegszállítónak jelentkezett az ORFI-ba. Épp a személyzetisbe botlott: „Bencés tanár vagyok, tíz évet ültem a Gulagon, fűrészgéppel levágtam az ujjam, állást keresek.” Távirati stíl.

Soha annyi diplomás nem fuvarozta az intézetben a betegeket. Ő hamarosan mosodavezető lett. Szakmunkásvizsga, művezetői képesítés, tisztítómérnöki tanulmányok a berlini egyetemen, de ott már nem vizsgázott. 1977-ben 2600 forinttal nyugdíjba ment az államtól, de a papi hivatástól azelőtt és azóta sem. Először csak titokban misézett a domonkosoknál, mióta nyugdíjas, semmi szabadideje. Amíg bírta a lába, keresztelt, esketett, temetett, imacsoportja volt, betegeket látogatott, huszonegy zarándoklatot vezetett.

– Huszonhét éve tartok felnőtt katekézist, már nincs igém! – mondja, de látom, nem kell félteni.

Hetven évvel a felszentelése után tavaly volt a rubinmiséje. Vele ünnepelt Várszegi Asztrik főapát is. Itt, a Villányi úti Szent Imretemplomban nem tartottak még soha rubinmisét, Pannonhalmán 112 éve volt az utolsó. Nézem a minden megengedhető terjedelmen túllépett írást, a kétszer ekkora kihúzandó jegyzeteimet, és konstatálom: Placid atya megtalálta saját magát.