Budapest sokszor és sok helyén látszik ugyanilyennek: elfeledettnek és elhanyagoltnak, ugyanakkor tele rejtett szépséggel és lehetőséggel. Ezúttal a Rózsadomb lábánál vagyunk, a Duna és a meredek hegyoldal közötti keskeny sávban, közvetlenül a Lukács és a Császárfürdő között, a felhévizi források és a meglepetésszerű, apró csodák vidékén.

Több mint 430 éve az akkori budai pasa építtetett ide, a Budáról észak felé kivezető „Országút” mellé fürdőt, ide, ahol már háromszáz évvel korábban is ispotályt működtettek a IV. Béla által behívott johannita lovagok. Nagyjából a Király fürdővel épült egy időben, de annál sokkal épebben vészelte át a következő századokat. A terület birtokosa, Marczibányi István 1806-ban adta át ezt a területet az Irgalmasrendnek, hogy ők a fürdő üzemeltetéséből finanszírozhassák kórházukat. További fürdő-, de egyházi épületeket is emeltek, továbbá itt működött az első hazai tébolyda is (feljebb a rend sokáig híres virágkertészete) – talán ezért tűnik ennyire elvarázsoltnak és (film)díszletszerűnek is ez a kisebb tömb itt, a Komjádi uszoda és a Lukács közé szorítva. A hatalmas platánok alatt XIX. század elejei szanatóriumépület, fürdőszárnyak, feljebb a Hild-udvar (a hatalmas platánok itt már a tetőt veszélyeztetik), a Frankel Leó zárt utcasorába applikált klasszikus templom, közöttük olyan, a Duna felé kivezető romantikus sikátorral, amilyeneket Prágában vagy Krakkóban turistahadak fényképeznek.

A török fürdő elrejtése akkor kezdődött, amikor 1844-ben Hild József laza egyszerűséggel részben ráépítette a Császár fürdő később róla elnevezett, elegáns U alakú, udvari részét, majd jóval később egy jellegtelen kórházszárnnyal egy szűk udvarra szorították be, és főbejáratát is megszüntették.

Miután a rend területének és épületeinek egy részét viszszakapta, komoly fejlesztéseket határoztak el fürdő- és szállodabővítésekkel – a pénzügyi válság aztán ezt is rendesen viszszavágta. Egyelőre maradt tehát a török fürdő teljes felújítása, ami csak első látásra tűnik olyan magától értetődőnek.

Rögtön ott van például a műemléki probléma. A különböző „korrétegek” között rendet kellett tenni, attól a prózai ténytől kezdve, hogy a legrégebbi török fürdő földszintje sokkal mélyebben van a későbbi korokénál, egészen a Hild-udvar nem túl elegáns rákönyökléséig. Itt rögtön meglepő fordulatot vett az építkezés: a valóság felülírta azt a törekvést, hogy a fürdő két déli kiskupoláját teljesen kibonthassák a fölé magasló Hild-épület lábazatából. Tetszetős teória lenne, hogy a műemlékvédelem nem engedélyezte, mert mondjuk a sokkal fi atalabb, reformkori műemléket védték meg egy sokkal patinásabb török kori kárára – de nem. A falakat nem lehetett úgy kibontani, és ami a leginkább a valóságba vágott: a vágyak töredékére jutott csak pénz. (Például magának a Hild-udvarnak a fel- és megújítására sem.)

A felújítást tervező, most 77 éves Virág Csaba és segítői a lehetőségekhez képest mindenesetre remek munkát végeztek. A legfőbb célt, a törökfürdő teljes kibontását a Hild-szárny alól tehát nem lehetett megoldani – de legalább láthatóvá és belül körbejárhatóvá vált. És azt is tudni kell, hogy megnyitása után kettős funkcióban megosztva, tehát kórházi és közösségi célokra lehet majd használni, azaz hátul a gyógyászati részei is megújultak, a Duna felőli oldaláról pedig – ahol majd török kávézó és a „civil” bejárat lesz –, a köré épített üvegtető és üvegfal hatásával újabb hangsúlyokat kapott. Nem pusztán láthatóbbá vált, de a térfal sokkal hangsúlyosabb elemévé is lett – tehát az a bizonyos építészeti piedesztál nyomokban azért alá került.

De a fürdő természetesen csak rejtve, azaz leginkább belül mutatja meg nagyvonalú tereit. Különösen ahogy „megfordultak” a színei, azaz a korábbi medence tardosi vörös márványa került a falakra, onnan viszont egy későbbi felújítás világos carrarai márványa a helyére, a falak pedig a török kori téglaszínüket kapták vissza.

Reméljük, hamarosan egyre többen láthatják majd meg.

A felújításkor rendet kellett tenni a különböző „korrétegek” között