Lassú lelkek bolyongása
Ráadásul, hogy fokozzák az értetlenkedésemet, mindkettőt az elvileg legnépszerűbb műfajmegjelöléssel látták el: thriller. Ilyet kap a berlini Panoráma-díjas, illetve a legjobb külföldi film Oscar-jelölését kiérdemelt osztrák alkotás, a Revans, és ilyet a velencei filmfesztivált is megjárt, 2008-as francia–belga–angol–ausztrál mozi.
Pedig a Revans színtiszta dráma. Semmi nyoma benne a „jaj-istenem-ki-a-gyilkos” izgalmának, nem ijesztgetni akar, és nem olyan értelemben feszültségkeltő, mint ahogy azt egy thrillertől elvárnánk. Talán a félresikerült bankrablás és a haláleset jelentheti az egyetlen kapcsolati pontot, csakhogy Götz Spielmann rendező már az első pillanatoktól jelzi (a film ritmusával, nyugodt, tiszta képeivel, történetvezetésével): sokkal mélyebbre szeretne ásni, mint amit a felületes olvasat megengedne.
Egy furcsa, rendhagyó bosszú történetét meséli el, amely nem a főhősünk, Alex fejében fogalmazódik meg, ahogy azt a rendes bosszúfilmekben megszokhattuk, hanem az élet kínálja fel. Abszurdan, kegyetlenül, mégis jóindulattal – már ahogy az élet csak képes lehet erre. És mégis ez hozza el a megnyugvást a vétlen halállal megzavart szereplőknek. Ezért indít a nagyon is szuggesztív képsorral a film: az érintetlen víztükröt valamilyen tárgy (ekkor még nem tudjuk, mi) becsapódása borzolja fel. De a hullámok elülnek, a nyugalom visszatér. Az élet nem szereti a vákuumot, a halál okozta hiányt kitölti a maga módján. Spielmann ezt a tételt tárja elénk – meggyőző eszközökkel. Ritkán látni ilyen nyugodt, már-már szenvtelen hangon előadott történetet. Ráérős tempót (Alex olyan hosszan és sokáig aprítja a fát, hogy már-már kedvet kapunk hozzá), szinte az érdektelenséget súroló cselekménybonyolítást, minimalista alakításokat. De jó érzékkel mindig visszalép: ahogy a Revans belezuhanna az unalom és közöny szakadékába, Spielmann egyből viszszarántja. Igazából csak türelmet kér, hiszen kisiklott életekről beszél, és azok egyáltalán nem az álomgyári, kapkodó ritmusban bontakoznak ki. Nehezen adják titkaikat, ha kiadják egyáltalán.
Egészen más jellegű film a Vinyan. A lassúság itt is feltűnő, ám a történet annyira zagyva és átgondolatlan, hogy ez a ráérősség csakhamar az alkotás legnagyobb ellenségévé válik. Valamiféle parabolát próbál kibontani Fabrice Du Welz rendező a bolyongó gyermeklelkek kapcsán az ittmaradt szülők kálváriájával, ám azt horrorfilmes ijesztgetéssel vegyíti, ami csakhamar komikussá válik. Egyedül az operatőri munka (Benoit Debie) adna némi különleges hangulatot a filmnek, ha rendezői instrukcióra nem kezdené néha teljesen indokolatlanul rángatni a kamerát, torzítani a képet. Mindezt teljesen öncélú hanghatásokkal megtoldva. Mintha a stábból mindenki az anyát alakító Emmanuelle Béart kissé őrült és elveszett tekintetével bolyonganá végig a filmet. Pedig a lassan előszivárgó őrületet csak az értelem ellensúlyával lehet bemutatni, akkor válik súlyossá, megkérdőjelezhetetlenné. Csakhogy itt minden zavaros művészkedés: az erősen kisminkelt gyermekek látványa, a bolyongás, az odüsszeia, a felvázolt bűn. Teljességgel hiányzik a képeket összefogó ráció, csak nagyvonalúságot látunk, a koncepció nélküli jelenetek fullasztó légkörét. Mintha az elveszett lelkek átszivárogtak volna a kamera mögé, hogy lassan átvegyék a hatalmat. A Vinyan az ő filmjük tehát, a lehető legrosszabb értelemben.
