Nagyon törékeny realizmus
És mégis! A kilencszázharmincas évek derekán Czimra néhány olyan képet fest, amelyet a legnagyobb szentendrei mesterekéi mellett kell mindig tudnunk. Egy Szentendrei táj (sok van ilyen, ez a Ferenczy Múzeum tulajdona) azt a diadalmas, gyönyörködtető színerőt szabadítja fel, amelyet több helyi illetékességű művész is megörökölt az addigra kiátkozott aktivizmustól. És amelyet Czimra hitelessé, egyénivé tudott tenni egy késői, anakronisztikus korban. A kövezet izzósárga lávája elönti, fel is emésztené az egész terecskét, uralmának azonban határt szab, hogy az ég teljesen zöld, feszítő, és zavartalan. A hatalmas ellentétet egyáltalán nem gyengíti – csupán közvetlenné, emberivé modulálja – az, hogy végtelen aprólékossággal megfestett vékony fák és egészen gyönyörűséges rózsaszín házfalak kerülnek a nagy ellentét végletei közé.
Bizonyos sérülékenység, a naiv festészetre jellemző bátortalanság jelen van a Március, más néven Hóolvadás című harminckettes vásznon is. A korszak talán főműve azonban nemcsak azt a leereszkedő megbocsátást nem tűri, amely a naivok népszerűségének egyik titka – mentes a kor álnépi álnaivjainak selypegésétől is. A hófoltok itt metszően villannak a szép tárgyszerűséggel megfestett színes kis házak előterében, felhasogatják az elevenen zöld kertet, amelynek a csupasz, vékonyka fái is inkább komorak és szúrósak, mint védelemre szorulók. Legalábbis kétértékűek. Hasonlatosan festőjük két évvel későbbi önarcképéhez, amelyen finoman pettyegetett zöldes kabátban, örömteli sárga szalmakalapban úgy áll egy férfi, hogy a tekintete a bárányfelhők és a dúsgazdag vegetáció ellenében bizalmatlan, kissé riadt, és legalább akkora ellentétet tartogat, mint a friss növényzet alatt izzó, megint csak vöröses színű talaj.
Nem tudjuk, eddig egyetlen emlékkiállítás sem talált még választ arra, mi is történt Czimrával Szentendre és Rákosliget között. Hatvanhárom évesen, 1964-ben rendezte meg első itthoni kiállítását a fentnevezett városrészben, a következő, hatvanhétben már posztumusz volt a Fényes Adolf Teremben, mert hatvanhatban meghalt, nem érhette meg második felfedezését. Nemcsak a nyűglődő, ellentmondásos és kötöttségeit feszítő hatvanas évtized talált rendkívüli értékeket a késői Czimra-életműben, az érték azóta is nyilvánvaló. A külvárosba visszavonult Czimra a környezetét festette, mint egy szófogadó realista. Rákoskeresztúri elágazás Pest felé, Rákoskeresztúri elágazás Rákosliget felé – olvassuk a képek alatt, amelyek éppoly keresetlenek, mint a címek. Ám a Rákosligeti vasútátjáró (1960) olyan szeretetteli színességgel örökíti és emeli meg a csörömpölő gyalogoshidat, a Házak lovaskocsival (1965) olyan finom rózsaszíneket és szürkéket lát egy kietlen iparvágány körül, hogy az maga a poézis.
Finom, tartózkodó Czimra térszerkesztése is. Finom, és rendkívül következetes. A téma hamarosan visszavonul, csak szobabelsők, konyhák és műteremrészletek jelennek meg a kisméretű képeken, meg a perspektíva, amely leszűkíti az asztalokat, nyitott ajtón át átvezet a szomszéd szobába, amely szomszéd szobában mindössze egy-egy asztal, szék, ha konyha, még falikút van. Az asztalokon egy-egy palack, kancsó, a műteremben festőállvány, de inkább csak üresség, ember sehol. Ám az összefutó padlódeszkák a harminc évvel korábbi sárga padlatok diadalára emlékeznek, a rövidülő falak a hajdani az ég vagy a kert elevenzöldjén tűnődnek, igen félénken rózsaszín ajtók hajdani házfalak derivátumai. Bocsánat, tényleg emlékeznek, tűnődnek: a késői Czimra-remekek pőrén realisták és érzékenyek. Azaz, törékenyek. Úgy rögzítik az illúziótlan valóságot, hogy az költőivé válik, s úgy jelenítik meg a józan mindennapi környezetet, hogy folyamatosan óvnak a felhőtlen boldogságtól.
