– A neve alapján nem gondolnáaz ember, hogy ír.

– Édesanyám ír, apám német, én pedig Heidelbergben születtem. Kétéves koromban költöztünk vissza Írországba, és ott is nevelkedtem. Az utóbbi tizenhárom évben már Londonban éltem. Mondhatom, európainak érzem magam.

– A Cannes-ban díjazott, majd Európa díjjal is elismert Éhség című film főszerepe után sokan ír nemzeti hősnek tartják. Bizarr egy film ez, és nem csak azért, mert csont és bőrre kellett lefogynia a szerep kedvéért.

– Bevallom, amikor megkaptam Steve McQueentől a forgatókönyvet, nem is igazán tudtam hova tenni. Aztán találkoztam vele, és megértettem, hogy nem politikai filmben, hanem emberi drámában gondolkodik. Olyan érzésem volt, „hogy ettől a pasitól sokat fogok tanulni.”

– Így történt?

– Főleg türelmet és kitartást. A híres, 22 perces, dialógusokkal teli jelenetet például napi tíz órában, egy egész hónapon át próbáltuk. Az akcentussal is megkínlódtam. Én az ország déli részén nőttem fel, ott teljesen más dialektusban beszélnek, mint Észak-Írországban, és nem akartunk abba a hibába beleesni, amibe legtöbb, a témával foglalkozó film, ahol már azzal szertefoszlik az illúzió, hogy a színészek, mondjuk a modern irodalmi angolt használják. Megtanuljam a belfasti akcentust, vállalva persze, hogy sokan talán nem is fogják érteni a párbeszédeket.

– A fogyókúra is elég nagy kihívás lehetett.

– Bobby Sands halálát vettük fel utoljára. Mivel tudtam, éreztem, hogy amit addig rögzítettünk, az hiteles, nem akartam, hogy rajtam csússzon el a film. Orvosokkal, dietetikusokkal konzultáltam, és megállapították, hogy 58 kilóig lefogyhatok anélkül, hogy maradandó károsodást szenvednék. Tíz héten át koplaltam, először napi ezer kalóriát ehettem, majd levittem hatszázra az utolsó négy hétben. Ez egy kis doboz szardíniát és némi salátát jelentett. Volt időm elgondolkozni azon, hogy milyen társadalomban is élünk: ha éhes vagy és valami kell, csak ki kell nyújtanod érte a kezed. Közben pedig akaratlanul is lemondunk a fontosabb dolgokról.

– A Cannes-ban a zsűri nagydíjával jutalmazott Andrea Arnold felkérte az Akvárium egyik főszerepére. Úgy tűnik, a legjobb angol mozik nem készülhetnek el ön nélkül…

– Szerencsés vagyok, Andrea Arnold óriási tisztelettel közelít a színészei felé, olyan biztonságos környezetet teremtett a forgatás alatt, mint egy anyasárkány. Az intimitás pedig mindig biztonságérzetet ad egy színésznek. Ebből a szempontból nagyon hasonlít Steve McQueenre: tisztaság és megértés – ezek a legfontosabb tulajdonságaik.

– Erre szükség is lehetett, hiszen partnere, Katie Jarvis amatőr volt, és a forgatás során még kiskorú…

– …és még szexjelenetünk isvan! Mindenki erről kérdez. Ha egy jelenet nehéz, sok előkészítést igényel, hogy egyből fel lehessen venni. A legfontosabb az volt, hogy Katie még véletlenül se érezze úgy, kihasználom a helyzetet. Biztos azt hitte, én vagyok a stáb udvari bolondja, mert a világ összes viccét elmondtam a jó hangulat érdekében.

– Tarantinónál is szükség volt erre?

– Nem, inkább ő tréfált meg engem. A náci Hans Landa-szerep meghallgatására mentem, és amikor beléptem, azt mondta: „Akkor halljuk Hicox-ot!” Egy betűt sem készültem abból a szerepből, úgy éreztem, hogy gépiesen olvasom csak. Úgy éreztem ez egyfajta bosszú, amiért még kezdőként, engedély nélkül színpadra állítottam a Kutyaszorítóbant. Igaz, a bevételeket egy lány szemműtétjére költöttük…, de egy hét múlva felhívott, hogy enyém a szerep. Felszólított, hogy felejtsem el a Michael Caine-féle hanglejtést, és inkább George Sandersről vegyek példát. Meg kellett néznem egy csomó filmjét a 30-as, 40-es évekből, mire rájöttem, hogy Hicox tulajdonképpen Sanders. Azaz egy egykori mozisztár megformálása a feladat. Végül már nem is bántam, hogy nem én lettem Landa. Különösen, hogy Christoph Waltz zseniálisan játszotta.