Előbányászni Odüsszeuszt
Nejlonzacskóban kapom a színházjegyet a Schauspiel Essen pénztárában. A hat előadásra szóló tikett mellé repülőutakról ismert szempárnát, lepedőnyi térképet és lefóliázott útlevelet is becsúsztattak. A gardróbos bilétát akaszt a bőröndfogantyúmra, majd jó utazást kíván.
Európa Kulturális Fővárosa (EKF), a Ruhr 2010 programsorozat egyik legvakmerőbb vállalkozása ugyanis nem egyszerűen hat színházi előadásból áll. Kétnapos kalandtúrára jelentkeztünk az egykori széntermelő vidék színházai között. És mivel a Ruhr 2010 kreatívjai tisztában voltak azzal, hogy egy bányafüsttől fekete, sokak által kifejezetten rondának mondott vidéket kell ebben az évadban „eladniuk”, elgondolkoztak, mivel vehetnének rá havonta több száz turistát arra, hogy bejárják egész régiójukat. Ha nem azzal, hogy maguk gurítják el nekik a gombolyagot, amelynek feltekeréséért bőséges élménnyel jutalmaznak.
A trójai háború után tíz évig bolyongó Odüsszeusz mítoszát emelték tehát projektjükbe a szervezők, meg hat drámaírót: lengyelt, törököt, írt, németet, osztrákot, valamint Nádas Pétert, hogy újraírják a Homérosz-mű egy-egy témáját. A sokszerzős koncepcióval nemcsak a kételyt ébresztették fel újra: biztos egy személy írta-e ezt az eposzt. Hanem az önmagát épp újradefiniáló Ruhr-vidék nevében ugyanerre hívták föl az amőbamód változó Európa művészeit és kultúrafogyasztóit is.
A Schauspiel Essen első előadásán – a lengyel Grzegorz Jarzyna drámája és rendezése – még minden normálisnak tűnik. Ahogy azt egy üdítő mértékben stilizált színházi előadásnál megszokhattuk, utcai kandeláberek sejtetik a szikrázó csillagokat, a türkiz tengert kék színpadfal. Ahhoz püföli teniszlabdáját az Odüsszeuszsarj Télemakhosz. Annak támaszkodik a Dallas deprimált Samanthájára emlékeztető, savanyú Pénelopé is. Az iróniát és a tragédiát olyan ízléses tálalásban kapjuk itt, hogy egész elbízzuk magunkat.
A ruhatár azonban kínosan kong. A tapsoknak rég vége és fölcímkézett bőröndjeink sehol. – Már elvitték a vendéglátóik! – vigyorog a büfés. A színházból kilépve pedig az a látvány fogad, mint a tizenhat órát késő repülőutast a váróteremben. Izgatott emberek névtáblákba és csomagjainkba kapaszkodnak az esőben: Ruhr-lakosok, akik önként jelentkeztek, hogy gardírozzák és elszállásolják a színházi maraton közönségét. Így a bányászutódok szenvedélyes lokálpatriotizmusának hála, a délutánt és az éjjelt steril hotelszoba helyett az ipari zene-, sci-fiirodalom- és argentintangó-rajongó Markus Lutter autójában, majd legénylakásának udvariasan elbarikádozott szegletében töltöm.
A színházak között azonban nemcsak az A40-es autópályán vezet az utunk. Hol dortmundi metróvonalon, hol a Rajna–Herne-csatorna gépzsírszínű fodrain, ahol a Santa Monica sétahajó fedélzetére igazi akolmeleget párolog négyszáz adag sült sonka párolt káposztával. Utolsó pillanatban kiárusított IBUSZ-úton érzi így magát az ember, de legalább beszélgetünk. Pláne, hogy a téma is adott: a brutálisabbnál brutálisabb Odüsszeusz-feldolgozások.
A bochumi színház Roland Schimmelpfennig drámájából készült egyfelvonásosa például az alvilágban játszódik, ahová Odüsszeusz a vak jós tanácsát kérni ereszkedett. Ide egyetlen ötletért volt érdemes elutazni. Azért, amiért a rendező végre nem az elcsépelt fekete napszemüveggel „vakítja meg” a Teiresziászt játszó színészt, hanem úgy, hogy tarkójáról a szemébe fésülteti vele ősz tincseit. Az oberhauseni állomáshelyen üres úszómedencében marakodnak Pénelopé kezéért a töketlen kérők. Nádas Péter darabjában, a Szirének énekében pedig lótetemből vágott cafatok, üvegcseréppel megszégyenített leányok és apátlan fiúk között kanyarog a történet. Hogy egyáltalán megíródhatott, az magának az Európai Odüsszeia ötletnek köszönhető. Amikor ugyanis Nádast a mülheimi Thater an der Ruhr darabírásra kérte föl, neki még esze ágában sem volt elvállalni a feladatot.
Csak ahogy meghallotta a hatszerzős színházi maraton és Ruhr-vidéki otthonokban megszálló közönség ötletét, akkor mondott igent. Ráadásul testhezállónak érezte a neki szánt témát, a tévelygést meg a szirénéneket. Azt mondja, mást sem csinált egész életében, mint keresett, és szirének énekének próbált ellenállni. Hogy hogyan került az előadásba egy filmbejátszás erejéig a holokauszt, erre azt feleli az író, hogy a második világháború óta sem vallásra, sem divatra, sem eposzra nem tekinthetünk már úgy, mint előtte. Nem véletlen, hogy az Európai Odüsszeia több szerzője beemelte darabjába a vészkorszakot. És miért változik Odüsszeusz állandó eposzi jelzője az eredeti „bátor-leleményesről” „tömeggyilkosra” Nádas drámájában? Mert szerinte a háborúzó, emberi testeken áttipró férfiideálnak egyszer és mindenkorra leáldozott.
