A szabad száj mindent elnyel
A kellemetlenebb meglepetés mégis az, ami lent, a lényegében üres térben történik. Howard Barkerről, az íróról nagyszerű emlékeink lehetnek. Kétszer is láthattuk a történelem iszonyatát és az igaz, szókimonó művész tragikus sorsát nyers erővel megfogalmazó darabját, a Jelenetek egy kivégzésből címűt, előbb Kaposváron Molnár Piroska hatalmas alakításával, majd az éppen átalakult kis Madáchban, a későbbi Örkény Színházban Udvaros Dorottya jelentékeny főszereplésével segítette az új profil és az új közönség kialakítását. A Victory (Győzelem – korábban így hirdették az előadást, de a bemutatóra valamiért visszafordították angolra) ugyancsak a történelemből veszi anyagát, központi figurája ugyancsak egy különös nőalak. Bár nem az 1600-as, mint a szórólap sajtóhibája hirdeti, hanem az 1660-as évek elején játszódik, azaz nem Shakespeare és Stuart Jakab korában, hanem az angol forradalmat követő restauráció, a bosszú, a megtorlás idején mártózhatunk meg az emberi természet minden perverziójában, morbid borzalmában.
A forradalom vezetőit, köztük a királyt korábban kivégeztető bíróság elnökét, kiássák sírjukból, a tetemeket lefejezik és közszemlére teszik. A bíró özvegye elindul, hogy összeszedje férje szétrothadó testének maradványait. Minden megaláztatásra kész, így nem áll ellen egy durva királypárti harcos furcsa szenvedélyének, akitől teherbe esik. Eközben az uralkodó környezetében tombol a cinikus amoralitás és az azzal való kérkedés. Mintha mindenkinek egyetlen szenvedélye lenne: a mocskos szájú szókimondás, ami nagyon helyénvaló lehetne, ha általa mondanának valamit.
Az előadásban azonban a szabad száj minden mást elnyel, eltüntet. Pedig a folytonos trágárság közepette néha földereng, hogy árulásról, gyávaságról, hűségről, szeretetről, no meg a bankárok történelmet csináló hatalmáról is szó esik, de mintha ez a rendezőt nem különösebben izgatná. Pedig Spolarits Andrea mélyére lát a puritán özvegy morális megrendülésének, és Parti Nóra is mintha sejtené, hogy a szép királyi szerető felszínessége alatt élettragédia rejlik. Talán Seres Zoltán is hajlamos lenne elárulni, hogy a kéjenc király ostobasága politikát takar, Mucsi Zoltán is biztosan tudna többet is a legyőzöttek félelméről, megalázkodásáról, belső hűségéről. Kardos Róbert is értheti a történelmet egyáltalán nem értő fanatikus lelkét és Telekes Péter is a bukott nagyságot megtagadó, középszerű fiút.
Ám a legfontosabb figura egy lakájnak öltöztetett ifjú hölgy, aki hatalmas marsallbottal nagyokat koppantva jelenti be, mely felvonás mely jelenete következik, ki érkezik a színre. Később egy intermezzónak nevezett jelenethez zordan levezényli a nézőket az egy emelettel lejjebb lévő stúdióterembe, befejezésképpen pedig morcos határozottsággal felkér mindenkit a távozásra. A színészek nem jönnek ki meghajolni, mert – mint hamarosan kiderül – felsorakoztak a lépcsőházban, hogy beszűkítsék a ruhatárhoz vezető, amúgy sem túlságosan széles utat. Talán hogy több időnk legyen felejteni.
