Madaras Gergely és Győri Noémi, a két fuvolaművész között a legfőbb szakmai különbség az, hogy Noémi nem karmester, diplomája mégis neki van több: három darab. Mindketten egyszerre tanultak Budapesten és Bécsben, Noémi Münchenben is. Ennyi feladat bőven elég ahhoz, hogy bárki életét kitöltse, az övékében azonban rég nem a tanulás játssza a főszerepet. Hiszen koncertező művészek.

Noémi már inkább maga oktat kurzusokon: legközelebb épp Grúziába megy, ha onnan hazaért, akkor pedig rögtön a Bécsi Filharmonikusok fuvolapultjába ülhet be egy hónapra, és minden második nap együtt próbálhat a világ egyik leghíresebb zenekarával. Csöppet sem izgul miatta, alig várja már.

Madaras Gergely legnagyobb eredménye az utóbbi időben, hogy tavaly James Levine meghívta vezényelni az egyesült államokbeli Tanglewood zenei fesztiválra, ahol 300 jelentkezőből választották ki a feladatra, és elnyerte a rendezvény nagy nevű Seiji Ozawa ösztöndíját is. Neki sem volt sok ideje izgulni, mert darabonként három próbát és 3-4 napot kapott arra, hogy a Bostoni Szimfonikusok zenészeiből és a legjobb fiatal amerikai muzsikusokból álló együtteseket „felkészítse” a koncertekre, amelyekre már előre minden jegy elkelt.

Nem csak a tapasztalatért érte meg az út: a New York Times a fesztiválról írt kritikája mellett Gergelyről közölt féloldalas fotót, éppen a születésnapján.

Sikerük receptjét nehéz meghatározni, de a szerencsére nem lehet fogni a dolgot – a tehetség nyilván alapkövetelmény egy ilyen pályán. Mint mondják, sokszor próbálkoztak azzal, hogy visszafejtsék az elmúlt tíz évüket, de nem találtak benne olyan pillanatot vagy nagy ugrást, amely kulcsfontosságú lett volna. Nem vártak arra, hogy valaki felfedezze őket, hanem keresték a lehetőségeket, és éltek is velük – szinte mindegyikkel. Egy kezükön meg tudnák számolni, hányszor mondtak nemet felkérésekre, de „haknit” sohasem vállalnak.

Minden napjuk máshogy néz ki, de nem ritka az olyan extrém beosztás, mint Gergelyé lesz két hét múlva. Kora reggel indul Manchesterből, majd Bécsben vizsgázik egyet, reméli, hogy másfél óra alatt lemegy a dolog, mert négykor már Budapesten próbál a Nemzeti Filharmonikusok kamarazenekarával az esti koncertre, amelyet ő vezényel majd. A következő reggel pedig indul Lengyelországba. Az ilyen napok Noémi életében sem ritkák.

Hogy hogyan bírják, az féligmeddig rejtély, de az ilyen zsúfolt életet semmiképp sem lehet rendszertelenül élni: minden hónapjukat előre megtervezik. Noémi külön mappákba gyűjti a fellépésekhez, kurzusokhoz szükséges anyagokat, és előre beosztja, hogy melyikkel mikor foglalkozik majd. Gergelynek erre nincs lehetősége, mert a partitúrák túl nagyok, így ő oszlopokat épít belőlük a fal mellett, hogy lássa, mi van még hátra. Januárban 11 új darabot tanul meg, ehhez pedig órára pontosan fel kell írnia, hogy az adott héten mikor melyikkel foglalkozzon. Eközben pedig enni, takarítani és mosogatni is kell: Noémi épp az ingkampányt készíti elő, egy fél napig csak a következő hetekre vasal majd. A pihenést is így intézik.

Azt azért nem tervezik, hogy örökké így éljenek, de most képtelenek lemondani a lehetőségekről – még feszegetik a határokat. De úgy érzik, hogy innen már karnyújtásnyira van az a cél, amelyről gyerekkorukban álmodtak.

Koncert a Zeneakadémián: Győri Noémi, Madaras Gergely, Bangó Ferenc és a Grazioso kamarazenekar