Kis színes a címlapon

Volt egy nem is olyan rövid pillanat, amikor Márai nevével bármit el lehetett adni: fotóalbumot, évkönyvet, ilyen-olyan válogatást. Bizonyos értelemben ez a népszerűség is lett a veszte. Az elmúlt évek alatt a Helikon Kiadó három sorozatot is elindított az író nevével: a kemény fedeles, fényképeset, a diszkrétebb vászonkötésűt, majd újabban a szintén fényképes, modernebb felfogásút, amely valóban a legtetszetősebb mindahány közül. Így aki egy kicsit is szereti az írót, annak legalább háromfajta Márai-kötet sorakozik a polcán, s igazából nem tudja, hol is tart: beszerezte-e már az összes regényét vagy tárcanovelláját, vagy sem, mit várhat még, és mit nem.

A Napló körüli mizériát már megelégelte a kiadó A teljes Napló megjelentetésével; hasonló próbálkozás a publicisztikai írásokat megjelentető sorozat, melynek eddig két kötete látott napvilágot. A teljességre törekszik, de természetesen kimaradnak belőle azok a tárcák, amelyeket az író már életében kötetbe rendezett. Vagyis a legjava.

A hetvenöt év után újra megjelenő Bolhapiac épp ebbe enged bepillantást. Tökéletes válogatás, s akárcsak a Napló esetében, az olvasó most is lépten-nyomon meglepődik Márai arányérzékén: egy igazi szaki pontosságával érzi, mit bír el egy tárca. Hangulatnál több, novellánál kevesebb. Legtöbbször csak egy portré. Ebben Márai verhetetlen. Ami a regényeiben néha dagályos, modoros, körülményes, az itt éles fényben tűnik fel. Sehol egy felesleges mozdulat, az ecset még véletlenül sem csúszik mellé. Ha kell, egy furcsa albán szőlősgazdáról, egy fertelmes nőről, akivel épp együtt utazott, egy dilettánsnak tűnő, ám mégis íróemberről rajzol megindító, ám az érzelmességet messze kerülő arcképet. Elég egy hétköznapi villanás, hogy eljusson az élet lényegéhez: kis színes ez a címlapon. Hiszen keveset beszél, de mindig többet mond. Sőt inkább ironikus, csipkelődő, ám tárgya iránti szeretetét soha el nem vesztő módon ír. A Bolhapiac szövegeit olvasva egyre inkább megerősödik az olvasóban az érzés: nem verseiben, nagyregényeiben, színházi műveiben, hanem naplóbejegyzéseiben és ezekben a napi penzumokban alkotott visszavonhatatlanul maradandót. Olyan magasra tette a mércét, amiről az újságírás ma már csak álmodni mer.

"Nem borzadt meg soha mesterségétől, mint a legnagyobbak, s nem hivalkodott vele, mint a kicsinyek. Írt, ahogy lélegzett, ahogy a szíve vert" - írja az Egy író portréjában, s talán ez jelzi a legpontosabban Márai viszonyát tárcanovelláihoz. Bár a Naplóban egy helyen azt is bevallja magának, hogy talán épp ez a műfaj állt alkatilag a legjobban hozzá. A Bolhapiac ezt az érzetet csak tovább erősíti. Kár, hogy nem egy egységes koncepcióba illeszkedik, s nem egy kritikai kiadás része. Kár, hogy elüt a korábbi tárcaválogatások külalakjától, s a zűrzavar érzetét erősíti akaratlanul is. De ez csak csepp üröm az örömben. Hiszen a népszerűségnek mégiscsak van egy nagy előnye: előbb vagy utóbb azt a sorozatot is feltehetjük majd a polcra.

Márai Sándor: Bolhapiac,

Helikon Kiadó, 2009, Budapest.

211 oldal, 2990 forint

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.