Juditok, Kékszakállúk
Mindannyiunknak a fejében megvan a jelenet, ahogy barátunk kisiklott párkapcsolatának krónikáját hallgatjuk. Az összes sérelem jogosnak, minden magyarázat logikusnak tűnik. Amíg néhány nap múlva össze nem futunk az expáros másik tagjával, akinek verziója persze majd' minden pontján szembemegy a korábban hallottakkal, érvei viszont ugyanolyan jogosak.
- Mintha Judit és Kékszakállú az álmukat mesélnék el ebben a dupla előadásban. Ők azt hiszik, ugyanazt álmodták, a meséjük mégis nagyon különböző - magyarázza az operaházi próba után Hartmut Schörghofer, az osztrák rendező. Elmeséli azt is, hogyan csapott le Fischer Ádám főzeneigazgató ötletére, hogy egymás után kétszer mutassák be Bartók operáját: ő színpadra állítja, Fischer dirigálja.
- Ádám elmesélte nekem, hogy a hetvenes évek végén Herbert Wernicke operarendezővel dédelgettek hasonló terveket. Hogy egyszer megcsinálják közösen a Kékszakállú megduplázott előadását, az egyik rész a férfi, a másik a nő szemszögéből mutatná be a történetet. Azóta megegyeztünk Ádámmal abban, hogy ez a megoldás nem megvalósítható. A zene is ellene feszülne ennek a koncepciónak, másrészt szerintem a Judit-Kékszakállú viszony szempontjából sem működne, mert bármilyen különböző kettejük fókusza, egyik sem visszája a másiknak. Nem hiszek abban, hogy egy tönkrement kapcsolatban csak az egyik fél volna a hibás. Inkább abban, hogy a szerelmeink epizódjait számtalanféleképpen élhetjük meg.
Nem véletlen a tükör. A díszlettervezőből lett operarendezőnek saját találmánya a színpadkép, amely valójában nem más, mint egy gigantikus, mindkét oldalán tripla szárnyú ajtó. A monstrumot föllógatták, és szinte az egész előadás alatt lengetik, forgatják. Hol itt vagyunk bent, hol ott, s a valóság vagy amit annak hiszünk, tucatnyi verzióban visszacsillog. Az ajtók kazettái között ugyanis speciális, sötét fólia feszül, amely mindent megszázszoroz, érintésre pedig úgy fodrozódik, mint a kő lyuggatta víztükör. Judit (Vizin Viktória), az első rész fehér ruhás, ártatlanul szerelmes leánya az óriásajtókra vetítve látja meg a herceg rejtegetnivalóit. A kincseskamra ékeit aranyra festett, kígyózó emberi testek, a Könnyek tavát víz alól néző, óriásra nagyított szem jelenti. A régi asszonyok fekete gézbe tekert alakok, fehér dobozokban tapogatóznak. Magukhoz vonják Juditot is, és a tükörkapu bezárul. Majd a régi asszonyok és fehér kalitkáik vetített képe kockákra esik szét, előbb sakktáblára emlékeztet, aztán csak ébenfára szórt porcukorra. Egyedül ül vörös kanapéján a szűk öltönybe szorított Kékszakállú (Szabó Bálint), akinek nemhogy jelmezszakálla nincsen, tar fejével, szögletes mozdulataival igazi csúcsmenedzser-prototípust idéz.
Ugyanitt kuporog egy órával később a második részt végigkokettáló Judit. Az ő rubintszín ruháján és félrefésült loboncán már nyoma sincs a naivságnak. Ez a nő már nem az a nő. Valami történt. "Ez az én birodalmam" - harsogja a Kékszakállú, amikor (másodszorra is) kinyílik az ötödik ajtó, ám mögötte (rajta) nem zöld füves legelők tűnnek föl, mint az első részben, hanem maga a szomorúbohócra maszkírozott herceg. Ebben a körben neki nem osztottak lapot, a nőiessége minden rezzenését kihasználó vörös démonnal szemben már semmi esélye.
- Kékszakállú és Judit - mondja nevetve a próba végén Hartmut Schörghofer, amikor sikerül rávennem, hogy mégis címet adjon két felvonásának. - Csakis azért, mert az elsőben a férfi, a másodikban a nő érvei a hangsúlyosabbak. Ám az egésznek nem volna értelme átfedések nélkül, elvégre a szerelmekben időnként létrejön a harmónia. Úgy is fel lehet fogni, hogy a második rész időben követi az elsőt, hogy ez a pár fejlődik-alakul, és mindaz, amit látunk, megtörtént velük. A legfontosabb viszont az, mennyi félreértés adódik a szerelmeinkben. Ha megfogalmazzuk is, milyennek látjuk a másikat és milyennek magunkat, biztosak lehetünk-e abban, hogy a képünk valóságos? Az operák hatalmas érzelemerőművek. Mindezt megmutatni: úgy érzem, ez a dolgom.
