1939-es lengyel menekült volt Jerger Krisztina édesanyja. Az orosz-lengyel határterületről érkezett Budapestre, ahol nagybirtokos apját az oroszok kivégezték, a mamát Szibériába száműzték. A lengyel- magyar barátság valahonnan ebből az időszakból ered - mondja a művészettörténész.

Krisztina anyjának két fiútestvérét katonának vitték, a harmadik öngyilkos lett, mikor előtte lőtték le apját. A Szibériába száműzött nagymama - a Vöröskereszt útján - előkerült 1958-ban. Varrótudománya miatt élte túl a háborút, a stoppolt fehérneműért két krumplival több járt neki.

Áttelepüléskor Krisztina anyja automatikusan elvesztette lengyel állampolgárságát. Így hazavinni az unokákat a nagymamának nehezebb volt, mint eljutni a Holdra. Jerger Krisztina csodálattal mesél édesanyjáról, keserűséggel apjáról, aki jogász volt a világháború előtt. A kommunizmus a "nem megbízható" bélyeget nyomta rá, és kizárólag segédmunkás feladatokat adott az öt nyelven beszélő két diplomásnak. Noha a hatvanas években Kádárék bocsánatot kértek tőle, ezt az apa elutasította, és maradt anyagbeszerző a Magyar Optikai Műveknél...

A Jerger famlília 1948-tól a Klauzál téren lakott, a gettóból megmaradt zsidó családokkal együtt. Az egyik emigrált família lakhelyére költözhettek. A szigorú katolikus neveltetésű anya is könnyen barátkozott a szomszédokkal, az ortodox Kohnékkal és az Ecseri piac jómódú kereskedőivel, Rothékkal. Fölöttük élt Kádár bácsi, a Kádár étkezde alapítója, aki ugyan mindig akkurátusan felírta, mit ettek nála, sosem fogadott el egy fillért sem a szegény családtól.

Az emlékfoltok közül gyönyörű maradt a karácsony. Egész évben gyűjtöttek az ötméteres fenyőfára. Az ünnepségen a szomszédok náluk vacsoráztak, őket meg zsidó ünnepeikre hívták meg. Így érett össze a Klauzál téren a zsidó, a lengyel és a magyar konyha.

Jerger Krisztina magyarnak vallja magát, de felvállalta anyja lengyelségét. És hogy átitatódjon a lengyel kultúrával, a hatvanas évek derekán már többször is kikéredzkedett Varsóba, a színház, a zene, a képzőművészet Mekkájába. Ámult Tadeusz Kantor vizuális színházán, meg azon, hogy a "magyar vagyok" bűvszavakkal még a Rolling Stones koncertjére is beengedték.

Nem meglepő, hogy a varsói egyetemen akart tanulni - művészettörténetet. Persze azért is, mert az ELTE-n nem indult ilyen önálló szak. Így viszont engedélyek mázsáját követelték tőle. Amíg beszerezte, kukaszámolóként dolgozott a köztisztaságiaknál, később kávét főzött a Bútorértnál, majd beugrott idegent vezetni az IBUSZ-hoz. A protekciót végül is anyuka egyik barátnője hozta, aki - mint a szirupos lányregényekben - a kekec minisztériumi ügyintézőben egykori, eltiltott szerelmét ismerte fel.

Az engedéllyel a zsebében először megtanulta rendesen a lengyel nyelvet, utána kezdett bele a művtöribe. Ez maga volt a boldogság. Ráadásul kisegítői munkát kapott a híres rendező, Jozef Szajna műhelyében. A színház előterében futott össze Szajnával, aki, mikor megtudta, hogy a takarítólány magyar egyetemista, becibálta a büfébe, pezsgőt bontott, és azonnal munkát ajánlott neki a képzőművészeti galériájában.

A lengyel tanulmányok idején háromnegyed évente haza kellett jönnie új engedélyért, előtte Varsóban az útlevélbe ablakpecsétért ült ötórás sort. Egyszer megelégelte a lengyel vegzatúrát, és akkora hisztit csapott, hogy betessékelték az irodába. Amikor elkezdett derengeni, hogy ügynöknek akarják beszervezni, felpattant, és rácsapta az ajtót a hivatalnokra. Visszaült az ötórás sorba.

- 48-as vagyok, ez forradalmi évjárat - mondja nevetve, aki, ha kell, fogkefével felmossa a Rákóczi utat, csak lássa az értelmét. Amúgy a rendszerváltásból is kivette részét, magyar szamizdatot és lengyel Szolidaritás-plakátot csempészett. Nem tartja magát hősnek, bizonygatja, hogy ilyenből, mint ő, több száz akadt.

Ha annyira jó volt kint, joggal kérdezzük, miért jött haza. Családi okból. Indexen lévő apja 1970-ben megelégelte sorát, és Svájcba disszidált.

- Anyám haláláig szerette, én sosem tudtam neki megbocsátani, hogy itthagyta őt. Megszakítottam vele minden kapcsolatot. Anyámhoz muszáj volt hazajönnöm, és apám miatt tíz évig nem kaptunk útlevelet. A Műcsarnokba kerültem Hidvégi elvtárs jóvoltából, aki nyolc évig vezette a varsói Magyar Intézetet. Ez a hely akkor még gittegyletnek számított, de tolmácsra már szükség volt.

Sok és emlékezetes kiállítást rendezett ott Jerger Krisztina, persze nem botránymentesen. Kapott fegyelmit szocialista erkölcsök bomlasztásáért, sőt büntetésből két évig nem osztottak neki jutalmat. Mentora, Frank János segítette, hogy "ügyei" dacára a helyén maradhasson. Az érv erős volt mellette: olyat tudott, amit itthon kevesen, kiállítást rendezni.

Botrányai idején mindig vidékre küldték dolgozni. De nem bánta, hiszen például pirosra festett, színházszerű falai ott nem szúrtak annyira szemet, mint a fővárosban. Persze szép számmal akadtak izgalmas eseményei Pesten is. Mint mondjuk a kanyargós életű Székely Vera lebegő szobrai. Jerger a légi bizonytalanságot a talajon tíz centis szivaccsal akarta éreztetni. Itt az életét a tűzrendész nehezítette, aki a szivacsozáshoz speciális tűzálló folyadékot követelt. De olyat, amilyet már nem gyártottak. Mire Krisztina megszerezte a lét, az élet-halál ura úgy döntött: még sincs szükség rá.

Beszélgetünk rendszerváltozás utáni kiállításokról is. Például a Holokauszt Múzem első megnyitójáról, amelyre nem adtak időben állami pénzt. Ezért Varga János filmkutatóval saját zsebből, egy éppen jókor lejárt életbiztosításból előlegezték meg a költségeket. Meg a vakok által idegenvezetett, koromsötét Láthatatlan kiállításról, amelyre három évig készült, hárommillió forint jogdíjat fizetett érte, és hónapokig próbálta megértetni a Vakok Intézete igazgatójával, nem vidámparkot akar csinálni, hanem toleranciát tanítani.

Kifogyhatatlan a kiállítástörténetekből. Élete központja mégsem ez, hanem 24 éves Dávid fia és a varsói Magyar Intézet, aminek igazgató-helyettesi posztja kapóra jött neki megromlott házassága felbomlásakor. Persze az is egy történet, miért nem ő lett igazgató, mikor rá voksolt a bíráló bizottság. Erre az akkori kultuszminiszter, Bozóki András adott neki választ: övé volt ugyan a legjobb pályázat, de a politikai akarat másképp döntött. Túl sok a liberális intézetvezető, engedni kell a szocialistáknak. A bocsánatkérés után arra biztatta, menjen helyettesnek, programfelelősnek Varsóba, és vezényelje le az intézet új helyének felépítését. A művészettörténész ekkor sutba dobta a hiúságát, és igent biccentett. Tudta, hogy ezt az építkezést csak ő tudja megcsinálni, hatalmas rutinja van a térrendezésben.

Most, hogy kész a ház, Krisztina büszke rá, csak kár, hogy mikor elindultak a programok, és ő bekerült a lengyel kulturális vérkeringésbe, a világválságra hivatkozva nem hosszabbították meg mandátumát. Mikor elterjedt, hogy hazajön, rengetegen megkeresték.

Mielőtt teljesen felszámolta varsói életét, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Baán László hívta: rendezze meg nekik a Szentföld öröksége kiállítást a jeruzsálemi múzeum kincseiből. - Jó lehetőség ezzel újra berobbanni a pesti életbe - gondolta Jerger. Már tervezte is itthoni életét, amiről egyelőre egyet tudott: kevés kompromisszum lesz benne. Valamivel viszont nem számolt. Amikor a Szentföld-tárlatot hivatalosan is megnyitották, és koccantak a pezsgős poharak, állami felkérést kap: menjen vissza Varsóba. Nélkülözhetetlen a Magyar Intézetben.

Jerger Krisztina