Geyer Matild, a nemes vendéglőscsaládból elhajolt öntörvényű, sport- és hímkedvelő torna-, tánc- és korcsolyatanár, kisvárosi szín- és túlélőművész nemcsak képletesen úszogatott át a határokon, hanem nagyon is valóságosan és gyakran a Dunán, hogy egy fejére kötött kakassal álcázva magát átcsempészgessen Párkányból, az őt kivető Csehszlovákiából papírokat és értékeket az újrakezdett élethez. Új párjával az új Magyarországon évente többször vágnak és buknak bele új és újabb vállalkozásokba, mígnem a szintén új életet kezdő, fölszabadult rabok és rabtartók által benépesített, új balatoni településen, Fenyvesen hosszú időre nyugalmat találnak az irataik. Egy teletömött kalapdobozban, melyet egy padláson hagytak, mielőtt '56 végén nekivágtak a nagyvilágnak. Ez a kalapdoboz került Buza Péter kezébe nem sokkal azután, hogy a fent említett Geyer Matild majd századnyi élete véget ért.

Egy ilyen polgári kalapdoboznak nem lehet nagyobb mázlija, mint hogy a széttiport - egykoron tartásos, minőségi és ezerszínű - magyar polgári lét szenvedélyes kutatójának és emlékőrzőjének a kezébe kerül. Buza úgy veszi föl a kalapdobozban rejtőző fotó- és levéltár minden darabját, mintha a magyar történelem legfontosabb szálának végét tartaná a markában, mit el nem engedhet, amíg van még valamerre valami gombolyítási lehetőség.

Így áll elő a megrendítő egyéni történetek sűrű szövedéke, melyben szigorúan megnyilvánulnak a történelem és az emberi lélek kemény törvényei és törvénytelenségei. Találkozunk Vámosmikola nagylelkű, meleggyanús földesurával, aki a háború idején partizáncsapatot tart, és érdemeire való tekintettel egy nyomorúságos szociális otthon sokágyas szobájában végzi; a nagytermészetű bérlővel, aki egy egész "szerelem"-utcát épít föl a kedvére szolgáló nőknek s gyermekei(k)nek; Mikola kántortanítóból lett kádárista krónikásával; a zseniális séffel, ki jómódú özvegyekkel kötött láncházassággal aranyozza meg élete hosszú-hosszú alkonyát; a Tanácsköztársaságtól örökölt botcsinálta kulák-kommunistákkal, nyilas-kommunistákkal; gyermekeikkel magukra hagyott, fénytelen életű asszonyokkal és a diktatúra kiszámítottan kiszámíthatatlan csapásaival következetesen tönkretett, sok-sok polgárral, tisztviselővel, gazdálkodóval.

A régi szegénység világába, a földtelenekébe, a napszámosokéba kevesebb szál vezet a kalapdoboztól. A gyanakvóbb olvasóban ott marad a kétely, hogy a Mikola lakosságának felét kitevő napszámosok oldaláról nézve nem volt-e ridegebb és keserűbb az a patriarchális viszony a joviális földesúrral s földbérlővel.

A kalapdoboz régimódi, míves könyv, papírja előkelő, képei élesek, és sűrűn, szépen tagolják a szöveget. Az oldalakon bévül futnak a dokumentumok balra zárva, jobbra dőlve, a törzsszöveg szembarát betűméretben övezi őket kívül. A jelenkori technika behatásáról csupán a jellegzetes elválasztási hibák árulkodnak (kölcsönös), melyekre csak gép agya képes.

Formában és szellemben Buza Péter korábbi kötetének, A Kossuch háznak rokona ez a könyv, csakhogy ott a rokonsági kapcsolatok sűrejében eltévedt olvasó hátracsaphatott a leszármazási táblákhoz, s máris tudta, hol áll. E családfákat erősen hiányolja a kötet végéről a szamárvezetőre szoruló olvasó.