Valamikor nagy dobás volt a világ = diliház metafora (Peter Weiss: Marat/Sade, Ken Kesey: Száll a kakukk...). Ez a modell most azzal bővül, hogy kívül is, belül is tikkesek vannak, és legfeljebb azon lehet spekulálni, kinek van nagyobb hatalom a kezében, azaz ki tudja a másikat jobban szívatni.

A szemorvos szép lassan idomul a ketrecélethez, legfeljebb a végén lövöldözik egy kicsit. (Sok a hulla, az tény, de csendesek...) Hajduk végigdolgozza az estét, fantasztikus teljesítmény egészen átalakul, habár hogy mivé, nem tudnám megmondani. De ő tudja. A végén, ahogy megjósolják, leönti magát benzinnel, de nincs nála Zippo, ezért a közönséghez fordul (nem adnak neki), így fejezi be. Nekem megsúgták a végét, gondoltam viszek egy öngyújtót neki: mi lenne.

Sok utalás, idézet (?), közhely (persze kifordítva). Dr. Szem gyereke valami vallási szektás, lánya sátánista (Tenki Réka nagyot alakít láthatatlan gitárjával és fekete szerelésével és sminkjével. Zene: Puccini, Irving Berlin, Fekete Gyula és Grósz Artúr). A serif cicikről, sörről és óriástévéről álmodik, a biztonsági őr (egyébként ő idézett fel nekem legtöbbet a bunkóság természetrajzából) kiselőadást tart arról, hogy az elmebetegek csak szimulálnak, aki nem volt katona, az mind buzi, és hogy ő ezen sokat gondolkozott. (Kocsis Gergely első pillanatban képes felrajzolni a figurát. Aztán elmélyíti a felszínt...) Fullajtár Andrea - ő a Vakond, a katatón beteg - zseniálisan kormányozza műtős ágyát körbe-körbe a porondon. Aztán a frász tört ki, mikor mutatta, hogy kivágták a nyelvét...

Gothár Péter a káoszt mutatta be, ez volt szerintem a produkció rejtett poénje: minden élet mögött ez a káosz tombol, amiből egy kicsit megmutat a szerző, meg az előadás, de egymásra eresztve ezeket a megmutatásokat valami izgalmas izét kapunk. Nem lehet tudni, hogy ez mi, és hogy mitől ilyen izgalmas, de ez a produkció a még nem látott kategóriában nemcsak eredeti, de nyerni is tud. Nem siklik ki, nem dugnak benn, (legfeljebb sajtot), nem folyik a vér (legfeljebb a plexifalra fröccsen egy pici), szóval such is life, vagy ilyenek a filmmesék, vagy így lopózik be ajtónkon a "Tikk, mint Világrend". Vagy mi?

De mi lenne, ha félretolnám ezt az egész miről szól kérdést. A játékegész lebilincsel, nincs hibás gesztus, nincs egy hamis hang. Érdemes azon spekulálni, hogy Jordán Adél miért biciklizik annyit? Vagy, hogy mi ez az istenkeresés, amit Fekete Ernő (Gromov) iróniával, talányos groteszkben hoz elő? Van, és itt helyén van. Miért? Nem tudom. Vagyis arra gondolok, hogy itt nem is kell jelentéseket keresni, az ember élvezi, amit csinálnak, mert jól csinálják, a poénok furcsák, de találnak, vagyis hogy önmaga jelentése az, amit látsz, ha viszont tovább keresgélsz, és nem találsz jelentést, magaddal kerülsz ellentmondásba: élvezed (néha kínosan ugyan), akkor meg mit jössz itt a jelentéstartalommal... Fura ügy, ám az eredeti dolgok többnyire ilyenek. Mindent egybevetve elképzelhető, hogy ez lesz az évad legjobb előadása.

Azért hadd mondjam még, hogy Fodor Géza indította el e produkció dramaturgiai munkáját, Morcsányi Géza (m. v.) fejezte be. Fodor tanár úr keze rajta maradt a produkción. Él.