Az idén harmincnyolc éves Ian Siegal generációja talán legerősebb, mélyen a hagyományokban gyökerező szerző-előadója. Nemzedéktársaival ellentétben nem annyira a hatvanas-hetvenes évek nagy szigetországi legendái - Eric Clapton, Jeff Beck, Tony McPhee - életművéhez nyúl vissza inspirációs forrásként, hanem közvetlenül a legjelentősebb fekete rhythm and blues előadókéhoz.

Tinédzser korában még a klasszikus rock and roll ragadta magával, Buddy Holly, Jerry Lee Lewis, Elvis Presley és Chuck Berry felvételeit hallgatta, meglehetősen nagy dózisban. Rajtuk keresztül jutott el az éppen reneszánszát élő rhythm and blueshoz, annak nyomvonalán mélyült el a gyökerek megismerésében, és jutott el végül a számára két legfontosabb figurához, Muddy Watershez és Howlin' Wolfhoz.

Tizenhat évesen unokatestvére zenekara körül lebzselt, segített cipelni ezt-azt, mígnem egyik alkalommal mondták neki, ugorjon be énekelni. Az ott aratott zajos fogadtatás, illetve az azt követő bulik sikere egyértelművé tette, hogy a továbbiakban számára mi lehet a pálya. Két évre rá önszorgalomból megtanult gitározni, húszévesen otthagyta a művészeti főiskolát, inkább Berlinbe utazott szerencsét próbálni. Utcazenélésből tartotta fenn magát, amikor elunta, hazament Angliába, elkeveredett Nottinghambe, megalapította első zenekarát,
s rövid idő alatt a lokális klubélet egyik ünnepelt előadójává nőtte ki magát. Végül öt sűrű évet töltött a közép-angliai nagyvárosban, mire visszatért Londonba, ahol felvette a kapcsolatot a helyi blues-közösséggel, s e színtéren is elég hamar sikerült kimozognia a maga helyét.

Klubokról klubokra, fesztiválokról fesztiválokra lépett fokozatosan előre, egyre nagyobb színpadokon egyre több ember előtt játszva, egyre inkább saját szerzeményeit. Harmincegy volt, mire az első nagylemezét megjelentette, a 2005-ös második opuszra, a Meat & Potatoesra a szakma és a közönség egyaránt felkapta a fejét, de igazából az utolsó kettő (Swagger, 2007, The Dust, 2008) az, amely
a nemzetközi ismertséget meghozta számára.

Mire ezeket a korongokat rögzítette, már túl volt sok emlékezetes koncerten. A London Jazz Caféban együtt játszott Muddy Waters több, még életben lévő muzsikusával, többek között a kilencvenkét éves Pinetop Perkinsszel. Waters fiával, Big Bill Morganfielddel duóban végigturnézta az Egyesült Királyságot, szerepelt az egykori Rolling Stones-basszusgitáros, Bill Wyman Rhythm Kings együttesének lemezén és annak angliai koncertkörútján, s a szájharmonikás Lee Sankey is rendre őt kérte fel "erősítésnek". Miközben Siegal egyre inkább szűknek érezte Londont, egyre többször és egyre hosszabb időre utazott Európába, egyre szélesebb rajongótáborra szert téve, mindenekelőtt Belgiumban, Hollandiában, Ausztriában és Magyarországon.

"Ha apám ma élne, azt mondaná, igen, ő az én fiam" - mondta róla a példakép Muddy Waters fia, Big Bill Morganfield. "Egyike a leginnovatívabb blueslemeznek, amit brit művész valaha készített" - írta Meat & Potatoes című albumáról az etalonnak számító Mojo magazin. "Ez az album a fineszesség és az erő ritka kombinációja" - így ugyanarról a frissen publikált, szintén mértékadó Penguin Book Of Blues Recordings. Egyéniségében, elementáris előadói kvalitásaiban Muddy Watershez szokták hasonlítják, rekedtes hangja meg leginkább talán Tom Waitsére emlékeztet, nem véletlen, hogy ő is tagja az idén hatvanéves "fenegyerek" tisztelőiből pár évvel ezelőtt összeálló, nemzetközi együttesnek,
a Brainsdognak, melyben rajta kívül olyan muzsikusok szerepelnek még, mint az osztrák Ripoff Raskolnikov vagy a magyarok közül Kiss Tibor, Varga Livius, Frenk és Nagy Szabolcs.

Ian Siegal zenekarával (Andy Graham basszusgitár, Nikolaj Bjerre dob) tavaly a paksi Gastroblues fesztiválon egyszer már elkápráztatta a hazai blues-közönséget. Június 25-én a Dürer kertben vélhetően ugyanezt fogja tenni.