Ebből két dolog is következik. Egyrészt láthatja az Országházat bárki túlméretezett neogót csipkepalotának, de mint egy nagyobb egész része mégis tud valamit a harmóniáról, és tudtak elődeink is, akik mindezt az egyedülálló és "világörökség része" városképet ránk hagyták. A másik észrevétel sajnos kiábrándítóbb: e pár belső kilométer előtt és után viszont lelki szemeinket csukva tartjuk. Jobbnak látjuk nem észrevenni a Margit-sziget két oldalára pottyantott szocialista lakósilókat, de azt sem, ami a Petőfi hídtól délre épült.

Tudjuk persze, hogy anno nagypolitika is dúlt itt: visszavont expó, Nemzeti Színház, úgy, mint balkáni vasaló, meg vesekő a sárban, aztán a MüPa, aminek funkciója állítólag nemcsak a múzeumság és koncertteremség, hanem az is, hogy tömegével jótékonyan kitakarja/elnyomja a Nemzetiét. Egyébként ezt is, azt is Demján Sándor cége, a TriGránit építtette. és cserébe megkapta az expóteleknek hívott Duna-part többi részét - ma már ez a lényeg, és mondhatjuk úgy is, ez volt az igazi ár a MüPáért, Nemzeti Színházért.

Lassan tíz különböző épület áll itt sorban, ami északról kellemetlen, sűrű masszának látszik, mögötte eltűnt az egykori malmos Budapest. Más nézőpontból persze ez maga a városfejlődés: a régi részek helyére örökösen újak kerülnek, külvárosokból belváros lesz. Csakhogy itt már alig öt-tíz évvel az építés után megmutatkozik, hogy ez nem városfejlődés, hanem sima kis (nagy) ingatlanbiznisz, ahogy kopik az épületekről az újdonság varázspora, úgy válik nyilvánvalóvá: ami profit a befektetőnek, az veszteség a városnak. Ezzel a házsorral a folyót például szinte légmentesen leválasztották Ferencvárosról, a Duna csupán hozzáadott érték lett egy megtérülési képletben.

De haladjunk sorban. A legrégebbi, a Boráros térnél álló Duna Ház esetében a legnyilvánvalóbb, hogy esztétikailag mennyire lejárt a szavatossága - ma már egy közepes pláza is többre törekszik ennél az Amerikát és Disneylandet egyszerre mímelő törpegigantizmusnál. Utána következik az egykori expótelek keskenyen elhúzódva a Duna-parton: a beépítést tervezőknek nemigen lehetett más ötletük, mint hogy hosszú, egymás után következő tömböket képzeljenek el ide.

Ez egyrészt szinte zárt térfalat képez befelé a Soroksári úton, ahol rendben is lenne, azaz közelről szemlélve némileg színvonalasabb a hasonló fővárosi helyszíneknél. De Buda felé fordulva sajnos ugyanez a dunai panoráma része is, sőt a fejlesztési iránynak megfelelően több - a modern, kapitalista Budapest reklámarca. A nagyjából kilencemeletes térfal messziről alig látszik tagolódni, először három lakóház következik, aztán irodaházak: egy épülő, majd a Vodafone üvegtéglája, végül a Millennium Tower II-III. Közöttük rés, levegő alig, igaz, a Dunához úgysem lehetne lejutni.

A lakóházakon már most is sokkal inkább a négyzetméter hatékonyságot látni, mint valami maradandó vizuális ötletet, még a legújabb Tower mutat némi frissességet - hullámos tetejével egyszerre reagál szomszédjára és a Nemzeti tetődíszére, igaz, hajlékonysága is csak a Soroksárin délről érkezőknek tűnhet fel, és idővel majd ezt is benyeli a sor, ha folytatódik. És folytatódni fog.

Két héttel a debreceni Fórum Központ (Piackomfort 2009. 05. 08. www.nol.hu) után megint csak azt mondhatom: a város helyett itt is a befektetőknek volt erősebb víziójuk egy helyről. Ami akár jobban a miénk is maradhatott volna.

Duna-parti látomás