Gábos Barna, a Peca alapítója

Fotó - DDK

Közben mégsem aprózza el magát a kiadó, és a multiszemlélettől is hatásosan távol marad. A multi itt legfeljebb műfaji értelemben jöhet szóba. Előadói között aligha találunk nagyszínpados slágerlistás, a kerrádiókban agyonjátszott bandákat, ami nem jelenti, hogy a zenészek ne volnának saját szubkultúrájuk meghatározó alakjai. Copycon, Judie Jay, Lamm Dávid, az Akkezdet Phiai, a Sadant zenekar, Bankos – többségük az underground sikerek ellenére azért elég nehezen juthatna nagykiadós lemezszerződéshez.

A legszebb, hogy nem is akarnak ilyen kontraktust talán.

Baráti ügymenet köt szövetséget a baráti hangzással, így születnek ezek a valószínűleg nem túl nagy példányszámban megjelenő kiadványok. Például a Peca második, Kiráz a hideg című anyaga, amitől amúgy cseppet sem ráz ki a hideg. A Gábos Barna vezetésével 2003-ban alakult, azóta számos tagcserén átesett zenekar 2005-ben jelentkezett először lemezzel, a Calle Cartagena, vagyis Cartagena utca dalai főleg latin-amerikai forrásokból táplálkoztak, ami annak fényében teljesen természetes, hogy Gábos, olvasom, a budapesti aluljárókban zenélő latinok muzsikája nyomán kezdett gitárórákat venni, s később bolíviai, perui és kolumbiai zenészekkel járta az országot. A DDK és a Bly együttműködésében kiadott Kiráz a hideg folytatja a hagyományokat, a latin hatás mellett jól megférnek az olykori afrikai motívumok meg a könnyed reggae is. Az igazán kellemes hangzású, tíz dalt tartalmazó lemez nem kínál nagy megfejtéseket, többnyire életigenlő és vidám nóták váltják egymást, még a Megloptak című dal sem kesereg. A hangulat szerencsére a sutácska magyar dalszövegek miatt is kárpótol – spanyolul meg nem értek.

A lemezborító a bakelitkorszakra játszik
Ha valamivel, hát a dalszövegekkel az égvilágon semmi gond nincs Funktasztikus legújabb, Táncdalok, sanzonok, melodrámák (a továbbiakban TSM) című lemezén, ami már a hetedik a szólólemezek sorában, jegyzem meg. A magyar rap egyik legeredetibb (és stílusát tekintve leginkább megosztó) előadója 1992 óta szereplője a szcénának, igazán konzisztens életművet tudhat maga mögött, amelynek szerintem csúcspontja a karácsony előtt megjelent, vizuálisan is a bakelitkorszakra játszó nagylemez. A TSM ugyanis hatvan percbe sűríti mindazt, ami Funktasztikusnak láthatóan a legfontosabb: a magyar szórakoztató zene hagyományait, a régi hanglemezeken való hangmintakurkászást, a legkeményebb, múltidéző, koszosan kristályos old school hiphop hangzás előállítását és a metsző társadalomkritikát. Ezekből ilyen gyilkos mixet eddig senki sem állított elő a műfaj hazai történetében. (Az alapok nagy részét maga írta, de itt-ott besegítettek a barátok, Faktor, Jossa, Suhov és Alabama is.) A lemez gyenge pontjainak én a sokközreműködős Beteg világ és A megtöretettek serege című dalokat érzem – még így is jó az arány, hiszen a TSM-en egy híján húsz szerzemény található.

A borsodi utcagyerek, aki halálpontosan küldi el az establishmentet a véresbe, a következő percben meg Kibédi Ervinről és Domján Editről szövegel, a srác, aki mélységesen tiszteli Salamon Bélát, ráadásul folyton perel az Istennel, pedig tudja, hogy ő sem más, mint „az a porlepte, lépcsőházi lámpabura börtönébe verdeső molylepke” – és mégsem nyugszik bele: ez Funktasztikus.

(Peca: Kiráz a hideg / Funktasztikus: Táncdalok, sanzonok, melodrámák – DDK)