A fado mindenkié
„Külföldön is meglepően nagy érzelmeket vált ki az emberekből a fado, még ha nem értik is a dalszövegeket. Ez a fado varázsát bizonyítja. Sokan mondták már, hogy a szövegek kedvéért kezdtek portugálul tanulni” –meséli Joana Amendoeira, aki nemsokára magyarországi koncerteken is megpróbálja elvarázsolni a közönségét. (Bár kénytelen volt betegség miatt lemondani a májusi fellépéseket, ezeket augusztusban pótolja majd: 29-én a budapesti Millenárison, 30-án Nyíregyházán.)
Mindenkit meglepett a fiatal fadoénekesnő, amikor már hatévesen dúdolni kezdte a melankolikus-szenvedélyes portugál dalokat. Akkor még őt sem a versek ragadták meg, hanem a dallamokban rejtőző érzelmek. „A fadokkal nőttem fel, nagyon jól megfértek a gyermekjátékok mellett” –idézi fel Joana.
A játékokat a koncertek váltották fel, tizenhárom évesen már országos fadoversenyt nyert. A legelső külföldi fellépése (tizenöt évesen) éppen Budapestre esett. „Már a két kezemen sem tudom megszámolni, hányszor jártam Magyarországon. Ha egy második várost kellene választanom, ez kétségtelenül Budapest lenne” –mondja az énekesnő, aki nemcsak portugálul szokott énekelni. Amikor például Zorán három éve meghívta őt a Papp László Sportarénába, magyarul adta elő Az ünnep című dalt. (Írjuk be a YouTube-on: Joana ünnep.)
Meglepetéssel a magyarországi koncerteken is szolgál Joana Amendoeira. Noha a portugál gitárral kísért fadonál aligha van portugálabb dolog, ilyen dalokat Presser Gábor is írt: ezek szintén felcsendülnek majd. Presser első találkozása a fadoval egy CD volt, amelyet Joana három évtizede Budapesten élő nagybátyja (a portugál nagykövetség kereskedelmi képviseletének vezetője, aki Pedro Assis de Coimbra álnéven maga is jó néhány fado szövegírója) ajándékozott neki. A dalok édes-keserű világa a magyar zeneszerzőt is magával ragadta, így születtek a magyar–portugál fadok, amelyekhez –igazi családi vállalkozásban – a dalszöveget a nagybácsi szállította.
Ma már Portugáliában sem csak az idősebb generációk lelkesednek a fadokért (ejtsd: fádu, a név a latin fatum, azaz sors, végzet szóból származik). „A fiatalok is megveszik az albumokat, koncertekre járnak, és rajongói oldalakat hoznak létre az interneten. Feltűnt sok új fadoénekes és zenész, akik megújították ezt a hagyományos műfajt, amelyet ma már senki sem tekint az öregek zenéjének. A fado mindenkié, és minden színben pompázik” – magyarázza Joana.
Lisszabon minden színében. Merthogy a legismertebb fadok a portugál főváros leghangulatosabb, varázslattal teli negyedeiben – Alfama,Mouraria, Madragoa, Bairro Alto – születtek, a XIX. század közepétől kezdve. Errefelé érdemes keresni manapság is a fadoéttermeket (portugálul casas de fado), amelyekből nemcsak turisztikus és drága, hanem hamisítatlan, helybéli változatok is léteznek. Itt lehet igazán felmérni a dalok népszerűségét: a portugálok nemcsak hallgatják, hanem lelkesen az előadókkal együtt éneklik is a fadokat.
Amália Rodrigues – ő volt a fado „istennője”, alfája és omegája, a külföldön legismertebb portugál művész. (A YouTube-on ezúttal annyit írjunk be: Amália Fado Portugues.) S bár úgy énekelni, mint ő, valószínűleg sosem fog senki, időközben fantasztikus fadoénekesnők új generációja nőtt fel, és vált nemzetközileg is ismertté: Mísia, Dulce Pontes, Mariza. A dalban megénekelt portugál lélek képes volt tehát folyamatosan megújulni.
Újítani a hetedik lemezénél tartó Joana Amendoeira is próbál, aki szerint „a fado örökségéhez mindanynyiunknak hozzá kell járulnunk”. Ő a klasszikus és a portugál (kétszer hat húros) gitár mellett a zongorát, a tangóharmonikát és a nagybőgőt is bevonta a sajátos zenei világ megteremtésébe. S a mágiához tényleg nem fontos portugálul tudni: a végzet hangja mindenütt hat.
A diktatúra jót is tett a zenével
A sors iróniája, hogy a fado aranykora éppen Európa legtovább tartó diktatúrája, a Salazar-diktatúra (1926–1968) idejére esik. A fadoénekeseket arra kényszerítették, hogy hivatásos énekesekké váljanak, akik kizárólag a fadoéttermekben (casas de fado) léphettek fel. A repertoárt így tudta a legkönynyebben átnézni a cenzúrabizottság, amely a társadalmi vagy politikai gondokról szóló dalszövegeket rövid úton likvidálta. A szakmát viszont – miközben ellenőrzése alatt tartotta – végérvényesen profivá tette.
A kor meghatározó énekesnője, a nemzeti ikonnak számító Amália Rodrigues már 1943-ban (huszonhárom évesen) nemzetközi turnéra indult, és a zenével együtt Portugália jó hírét is magával vitte a nagyvilágban. S mialatt az Egyesült Államoktól Japánig óriási sikert aratott, óhatatlanul a Salazar-diktatúra jelképévé vált. Bár baloldali költők verseit is gyakran énekelte, az 1974-es szegfűs forradalom (a portugál rendszerváltás) után a kommunisták azzal vádolták, hogy együttműködött a fasiszta rezsimmel. Amália – és a fado – népszerűsége azonban töretlen maradt. A lisszaboni ház, ahol az istenként tisztelt énekesnő (1999-es haláláig) élt, ma is a fadorajongók zarándokhelye. A múlt a zenében is tovább él: napjaink népszerű, a fadokat már sokszor modernebb feldolgozásban előadó énekesei vissza-visszatérnek Amália ismert dalaihoz. (P. B.)
