Tisztelt Közönség, kedves Könyvbarátok!

Ha egy magamfajta alkalmi szónokot kiállítanak erre a térre, amely az első magyar nyelvű regény szerzőjéről, Dugonics Andrásról nyerte a nevét, talán nem csodálható, ha ez a szónok először is a régiekre gondol.

A régiekre... meg a maiakra - vagyis Tömörkénytől Darvasi Lászlóig -, azokra az írókra-költőkre, akiknek Szegeden nemcsak a szellemét idézhetjük föl, hanem akiknek a lába nyomában is járunk. A szónok tehát (aki ezt a nyomokon-taposást egyébként már szegedi gimnazistaként megkezdhette) azokról beszél, akikről Péter László valaha is írt - a teljesség igénye nélkül: Mikszáth, Gárdonyi, Móra, Babits, Juhász Gyula, József Attila, Sík Sándor, Radnóti, a Szegedi Fiatalok Művészi Kollégiuma - sőt, idelátogatóként például a Nyugat csaknem teljes szerzőgárdája is. De a szegedi irodalmi-szellemi múlt föltérképezése végett az utóbbi évtizedekből is felsorolhatnánk mindazokat a helybélieket és vendégeket, akiket mondjuk Ilia tanár úr valaha is a pártfogásába vett, és levelezett velük, ám ez a lista már végképp túlfeszítené a rendelkezésre álló kereteket.

Holott az a névsor is idevaló lenne - lévén, hogy a könyv ünnepe veszi éppen kezdetét.

Akik ilyenkor, június legelején évről évre összegyűlünk hazánk egyik vagy másik közterén azért, hogy (most már 81. alkalommal) megadjuk az ünnepélyes kezdőlökést a mi legszeretettebb kampányunknak, amelyet könyvhétnek hívnak - ilyenkor (amellett, hogy föl-föllelkesedünk), valljuk be, hogy egy kicsit meg is nyugszunk.

Mégpedig azért, mert: Na, hál'Istennek, még az idén is megtartják - megtartjuk. És mert a könyvhéten tényleg könyvekkel - és nem egyéb portékával - teli sátrak sorakoznak a téren. Könyvvásárlók, azaz olvasók gyülekeznek itt, és olvasnivaló könyveket író szerzők óhajtanak találkozni az ő kuncsaftjaikkal - úgy, mint régen -, azazhogy valóságosan is könyvhét van. Amit ezek szerint még mindig nem alakítottak át valami többségi igény szerint afféle tréfás együnk-igyunk-fesztivállá, ahol népszerű műsorokból ismert személyiségek szerepelnének, akik alkalomadtán akár bizonyos könyveket is ajánlhatnak - mert hogy írnak is -, de ahol irodalomról, mondjuk, többé nem esne már szó, hiszen még a könyv alakú dísztárgyakról is csak átmenetileg és érintőlegesen. Magyarán: Hálát adhatunk a sorsunknak, hogy itt még nem tartunk, és hogy - ennyire legalábbis - még mindig közügy hazánkban a könyv, az olvasás kultusza.

De hogy mi lesz majd a jövőben, a közeljövőben - hát ezzel a találgatással találkozunk ezekben a napokban-hetekben a legtöbbet (és egyáltalán nemcsak a könyveket, nemcsak a kultúrát vagy az oktatást, hanem a többit illetően is), hiszen biztosat senki nem tud. „Aki tudja, az nem mondja, aki mondja, az nem tudja - a jelen a múlt jövője, avagy a jövő múltja?" - ahogy a Zuboly zenekar számában kérdik skandálva az új ritmikus-akusztikus népköltészet jegyében, de térjünk vissza a komoly beszédhez.

Hogy vajon mi hogyan lesz a „nemzeti együttműködés" új rendszerében, új korszakában a könyv ügyével - egyrészt a szerzőkkel, az irodalom és nemcsak az irodalom alkotóival és kiadóival, de még inkább mi lesz az olvasókkal meg a nem-nagyon-olvasókkal, a vevőkkel és könyvkölcsönzőkkel, mi lesz az olvasáskultúra fejlesztésével, a könyvtárakkal. Hogy - miközben a könyvkiadás, tudjuk, legnagyobbrészt piaci lábakon áll - ebben a forradalmi nagytakarítási és karcsúsítási lázban nehogy áldozatul essenek az állam és az önkormányzatok olyan támogatási tételei, amelyek a könyvtárakkal, a művelődési házakkal, a könyvekkel és az olvasókkal kapcsolatosak - de mondhatnánk még a színházi vagy a zenei életet, sőt, tágabb értelemben is a kultúrát.

Hogy ha történt és történik is beruházás ebbe az ágazatba, de fedezet híján nehogy meghiúsuljon ezeknek az intézményeknek a működtetése. Nehogy „finanszírozhatatlan koloncnak" minősüljünk „az ország nyakán" magunk is, kedves olvasók (és író olvasók), lévén, hogy tagadhatatlanul papírtermelők, illetve papírfogyasztók vagyunk ezzel a könyvmániánkkal. Ha csak át nem állunk az elektronikus könyvre - ám a tartalma ennek is támogatásra szorulhat rá, gondoljunk csak a tudományos könyvek megírásának, kiadásának és terjesztésének katasztrofális körülményeire.

Mivel pedig az is tagadhatatlan, hogy a könyv meg az olvasás nem bólogatni tanít, hanem gondolkodni, kérdezni, véleményt formálni, érvelni és bírálni (túl azon, hogy érteni és élvezni tanítja a szépet és az igazat - de utóbbit most hagyjuk, az esztétizálás nem szabadtéri téma), ezért abban is csak bizakodhatunk, hogy az értő és jóakaratú bírálat szokásban marad akkor is, amikor a „nemzeti ügyeket" „nem állandó vitában" fogalmazzák majd meg. Amiként szintúgy csak remélhetjük - most itt, a magyar kultúra e hagyományosan szép ünnepén -, hogy mégsem lesznek „becsődöltnek" és „bukottnak" megbélyegezve és diszkreditálva azok a „kultúrateremtő közösségek", amelyek nem a vadonatúj fősodorba becsatlakozók-besimulók „értékrendjét vallják". Magyarán hogy a hatalmi „erőtérből" nem indulnak majd ideológiai- és kultúrharcot gerjesztő intézkedések, mert abból semelyik félre nézve sem származhat semmi jó - s csak adná a lovat a törvényhozásba szégyenszemre bekerült jobb-szélsőség alá -, kiváltképpen tehát a nemzet egyetemes közjavát nem szolgálná.

Lehet ugyan az új direktíva által jobboldalinak nevezett kultúra „frissítése" végett, úgymond, „műveket" szorgalmazni, sőt, evégett „díjakat és ünnepeket" is alapítani - ám eközben nem tanácsos elfeledkezni arról, hogy az efféle kinevezési-támogatási szisztéma csak egyet nem garantál: művészi nívót, illetve tudományos rangot. Mert hogy kinek és mely művével milyen színvonalat sikerül megközelítenie vagy megütnie, az továbbra is a tehetségnek, a buzgalomnak, a képzeletnek és még ki tudja, mi mindennek a kifürkészhetetlen konstellációján múlik, nem pedig a megbízó méltóságának rangján.

Nem tudható, ezekkel az új szándékokkal függ össze vagy sem, hogy három nappal ezelőtt, május 31-én egy pénzügyminisztériumi főosztályvezető az utolsó pillanatban nem írta alá azt a Márai-programot, amely ezen a könyvhéten indult volna el, és amely évi 1 milliárd forintot irányzott elő arra a könyvtártámogatási és könyvszakmai tervre, amelynek elsődleges feladata az olvasáskultúra fejlesztése és a kortárs magyar szerzők megismertetése lett volna. A főosztályvezető az új parlamenti kulturális bizottság elnökére hivatkozott, aki szerint az új kulturális kormányzatnak felül kell vizsgálnia ezt a tervezetet.

Bízzunk benne, hogy csakis javítani fog rajta, illetve hogy csupán gyorsan áthidalható adminisztratív akadályról van szó. Mert ha ez mégiscsak a Márai-program meghiúsítását jelentené, annak meglehetősen rossz üzenete volna a könyves szakma, a könyvtárosok, a terjesztők, a szerzők és kiadók, végsősoron az olvasók, a magyar kultúra ügye felé. Az pedig, hogy ez már egy eljövendő kultúrharc kezdete volna - igazán remélem, hogy csak rémhír.

Závada Pál szerint a kitüntetett érdeklődés ritka véletlen