Yonderboi: A mai napig megdöbbentő
– Megvan még az a régi Commodore 64? Az első kis gépe?
– Sajnos már nincs, tizenhárom éves koromban eladtam falubeli srácoknak. Néha azért bánom, hogy már nincs meg az öreg C64, a Giana Sisters című játék például kifejezetten hiányzik. Egyébként kettős viszonyom van a gépekhez és egyéb tárgyakhoz. Ugyan kifejezetten „gyűjtögetős” vagyok, és nagyon a szívemhez tud nőni egy darab, de ha azt veszem észre, hogy csak porosodik régóta, és nem használom semmire, akkor inkább megválok tőle. Mivel akkoriban nem voltam túlzottan eleresztve költségvetésileg, az eladott C64-es árát kipótolva sikerült megvenni az első komolyabb hangkártyámat.
– És mikor akart először hangot kicsalni a gépekből?
– Hatévesen kaptam a C64-et, és kicsit programoztam Basicben, sustorgásokat meg egyéb zajokat azzal is lehetett csiholni, meg volt egy kezdetleges háromcsatornás zeneszerkesztő program is, amivel prüntyögtem néha, de a Commodore-on azért főleg játszottam. Tizenhárom évesen kaptam az első PC-met, azon kezdtem el komolyabban zenélni. Ahhoz képest, hogy akkoriban, a kilencvenes évek elején még nem használtam internetet, floppylemezeken is elég jól terjedtek a dolgok. Hiszen többek között finn és svéd zenészek munkái is eljutottak így hozzám, amiknek a felépítését tanulmányozva sokat tudtam tanulni. Valamint volt egy-két idősebb haver, az általam akkor nagyon tisztelt Therapy demo csapat háza tájáról is, akiknek kitartóan a nyakára jártam, és fárasztottam őket az akkori zenéimmel, amelyek finoman fogalmazva nem voltak túl erősek.
– De nyilván egyre erősebbek lettek…
– Az elején konstansan rosszak voltak, egészen hosszú ideig. Eleinte azt sem értettem, miért mondják, hogy ez vagy az nem stimmel, hamis. Aztán később szépen lassan elkezdtem meghallani a hibákat, elkezdett finomodni a hallásom. Így visszagondolva azt nem teljesen értem, hogy miért ragaszkodtam én ehhez a zene dologhoz annyira, főleg, hogy nem túl sok jó visszajelzést kaptam a kezdetekben… De valamiért mégis muszáj volt visszaülni a gép elé, és hegeszteni tovább a hangokat.
– Most is hagy pár évet az anyagoknak, hogy pihenjenek, megérjenek?
– Igen, ez eléggé jellemző. Az, hogy mennyit pihen egy-egy darab, teljesen dalfüggő. Vannak gyorsabb lefolyású zenéim is, de vannak kifejezetten sokáig készülők is, mint például az új albumról a Come On Progeny, ami nagyjából tíz év alatt nyerte el a végső formáját.
– A pihentetés az oka annak, hogy viszonylag ritkán, öt-hatévente jön ki egy-egy új Yonderboi-lemez?
– Nincs előre elhatározott ütemterv, hogy csak öt-hatévente jöhet ki albumom, de az első három így alakult, ez tény. Ennyi idő kellett hozzájuk, se több, se kevesebb. A jövőre nézve egyébként simán el tudom képzelni, hogy lesz majd olyan időszak, amikor sűrűbben fogok kiadni lemezeket. Mondjuk, ezt ne kiabáljuk el, mert a Passive Controlról is sokáig azt hittem, hogy hamarabb el fog készülni… Egy idő után, mikor már megvannak egy anyag körvonalai, egyszerűen átveszi a vezetést a zene, és ő dönti el, hogy mennyi időre van szüksége, vagy hogy mikor van kész.
– Shallow and Profound, Splendid Isolation, Passive Control – az elsőről azt mondják, a trilógiában a gyermek szerepét viszi, a második a férfiét, a legutóbbi anyag pedig a nőét. A legutóbbi érdekel leginkább. Mit jelent az, hogy női lemez? A nők hangján, vagy a nőknek szeretett volna szólni?
– Én abban hiszek, hogy az élet és a művészet nem teljesen különválasztható, akarva-akaratlan hatással van egymásra a két terület. És az elmúlt éveimben ez a téma volt a legközpontibb…
– A nők?
– Igen, ezen a területen kicsit összetorlódtak a dolgok, szóval adta magát a téma. A sajátomon kívül megpróbáltam megérteni az ellenkező nem nézőpontját is.
– Sikerült?
– Nem tudom, mindenesetre ez a folyamat rajta hagyta a nyomát a lemezen, az biztos. Az album egyébként nem foglal állást se pro, se kontra, csak bemutat, szemlélődik. Azért is kerestem női énekest Charlotte Brandi személyében, hogy ne csak az én saját nézőpontom érvényesüljön.
– Hogy bukkantak egymásra?
– A MySpace-en. Mikor bejelölt, írt egy sort mellé, hogy csináljunk valamit közösen. Aztán később, mikor már javában dolgoztunk a lemezen, ez szóba került, és nevetve mondta, hogy őt lepte meg a legjobban, hogy ez milyen könnyen ment és hogy ebből az egy sorból végül tényleg közös munka lett. Elhívtam Budapestre felvételeket készíteni, alkalmanként négy-öt napra. Szerettem volna, ha nagyobb időre is el tud jönni, bezárkózhattunk volna mondjuk egy hónapra, de színházi elfoglaltságai miatt ez lehetetlen volt. Utólag ezt nem is bánom, a tagoltság adott valamiféle drukkot, feszítettséget a közös munkának. Mikor egyedül vagyok, hajlamos vagyok elaprózódni, jót tesz néha a kötöttség…
– A nagylemezek között sem volt csönd maga körül. Filmzene, színház, táncdarabok. Melyik volt a kedvence ezek közül? Ezek a mellékági projektek hátráltatják, vagy ellenkezőleg, inkább elősegítik a lemezkészítési munkálatokat?
– Elősegítik. Kifejezetten frissítő néha egy csapat részének lenni, nagyon inspiráló egy ilyen helyzet. Könnyedebben, ösztönösebben születnek ilyenkor ötleteim, mivel a történet és a rendező személye áll a középpontban, nem a saját lemezem. A kedvencek kérdése nehéz: ha színházban vagy filmen dolgozom, annyira részévé válok az egész folyamatnak, hogy képtelen vagyok a végén egyben befogadni az egészet, elképzelni sem tudom, hogy szűz nézőként hogyan hatna rám. De mindegyik színházi és filmes munkát nagyon szerettem csinálni, mindegyik során tanultam valamit, és sok barátot szereztem. A Katona József Színházba például már egészen otthonos érzéssel járok vissza. Valamint mindenképpen megemlíteném a Peter Greenaway-jel közös munkát, ami ugyan nem filmzene volt sajnos, hanem egy audiovizuális projekt, de őt személyesen megismerni hatalmas élmény volt. A második albumom, a Splendid Isolation idején volt egy komoly Greenaway-periódusom, a borítót is részben az ő világa inspirálta. Később pedig, 2008 nyarán, éppen a berlini közös munka előtt kezdtem el a kevésbé ismert, korai filmjeit nézni. Aztán egyszer csak jött a felkérés. Nagyon furcsa érzés volt, hogy augusztusban még nézem a filmjeit, novemberben meg ott ülök vele egy asztalnál.
– A rajongó tárgyalt a rajongás tárgyával?
– Ez esetben mondhatjuk, hogy igen. Nem sok ilyen pillanat volt az életemben eddig, hogy valaki olyannal találkoztam, akire tényleg nagyon kíváncsi voltam az alkotásai alapján. És a közös munka során volt alkalmam őt kicsit megismerni.
– Azt mondják magáról, hogy azon elektronikus zenészek közé tartozik, akik nem annyira exponálják magukat a szcéna közéletében. Nem hangoskodik, csinálja a dolgát. Mintha kevesebbszer látnám a nevét plakátokon, mint a quintet idejében. Szándékosan vonul háttérbe?
– A felkérések folyamatosan jönnek, azokból nincs hiány. Az élő fellépés valóban nem mindennapos tevékenység nálam, inkább periodikus. Az első két album zenekari formában került színpadra, ami elég nehézkessé tette a szervezést, ezért célszerűbb volt turnészerűen megközelíteni a kérdést, csak egy adott ideig játszani a lemezeket élőben. Nekem ez így pont meg is felelt, mivel egy idő után lelkiismeret-furdalást okoz, ha csak régi dolgokat ismétlünk színpadon ahelyett, hogy újak létrehozásával foglalkoznék.
– De akkor miből él? A legtöbb zenész nem annyira a jogdíjakból, inkább koncertekből tartja el magát.
– Az én esetemben ez nem így van, elsősorban jogdíjakból és a lemezeladásokból élek. Hatalmas szerencsémnek tartom, hogy érettségi óta meg tudok élni a zenémből. Nekem ez a mai napig megdöbbentő.
– Mi az a speciálisan magyar, amit a Yonderboi-zenék hozzátesznek a zenei univerzumhoz?
– Nem hiszem, hogy erre én tudnék felelni. Külföldi újságírók szokták megjegyezni, hogy hű, ez vagy az a dal mennyire magyar, mennyire kelet-európai. Nekem is nagy kérdés, hogy mire gondolnak ilyenkor. Főleg az első lemezről írtak így, kiemelték, hogy mennyi magyar népzenei motívumot tartalmaz, pedig gyakorlatilag egyáltalán nem tartalmazott ilyesmit. Az album epilógusában elhangzik egy idézet egy magyar filmből, abban van egy kis szakasz egy népdalból, de ennyi. Főként orosz, lengyel, francia, dél-amerikai zenék zúzaléka volt az a lemez, és ez az elegy valahogy magyarként hatott. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy zenei motívumok, amelyek egészen eltérő, egymástól távoli országokból származnak, mennyire tudnak hasonlítani egymásra. Számomra ezek egy egyetemes összetartozás bizonyítékai. Az ilyen kulturális kapcsolódások sokkal jobban érdekelnek, mint az, hogyan lehetne elkülöníteni egymástól az elemeket: ez magyar, ez bolgár, ez japán…
– Yonderboi harmincéves fiatal magyar művész. Jól érzi magát ebben az országban?
– Igen. Az információ megszerzése már nem helyhez kötött, bárhol hozzá lehet jutni az új dolgokhoz, ahol van internet. A közélettől függetlenítem magam, kizárom az ilyen befolyásokat, mentálhigiénés okok miatt. A helyet, ahol élek, elsősorban kulisszának tekintem. Az a fontos, hogy milyenek az épületek, az utcák, a parkok vagy az uszoda; ezek érdekelnek elsősorban. Ha huzamosabb ideig vagyok külföldön, mindig hiányozni kezd Magyarország. Ugyanakkor, ha túl sokáig vagyok itthon, akkor meg mehetnékem támad, és azt érzem, jó lenne valahol felfrissülni.
– És ha ez az érzés felüti a fejét, különösebb gond nélkül megteheti, hogy elmegy pár hónapra, például Londonba, Berlinbe?
– Igen, hiszen a munkám sem helyhez kötött. 2009 őszét például New Yorkban töltöttem, most pedig Berlin szimpatikus nekem, gondolkodom már rajta egy ideje. Bár szerintem oda tavasszal érdemes menni…
