Hajdu Szabolcs

Népszabadság - Móricz Simon

- A korábbi filmjei mind önéletrajzi jellegűek voltak. Ez mennyiben áll a Bibliothéque Pascalra?

- Ez a legközvetlenebb megnyilvánulás, ami tőlem telik. Másrészt semmilyen konkrétum nem köt hozzá. Mint ahogy másra is hatnak különböző utazások és helyek, ahol élt, természetesen rám is, és lejegyzem a motívumokat. Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön több időt töltöttem, sok minden gyűlt össze. Mona Paparu történetét tíz-tizenkét éve, amikor először megírtam, félretettem, mert nem éreztem elég aktuálisnak. Azokról a történetekről szeretek beszélni, amelyek nagyon feszülnek bennem.

- Miért éppen most vette elő a témát?

- Nyomon követem a filmvilág változásait, hogy milyen formák és kifejezésmódok kerülnek elő, és egy idő után rájöttem, hogy elkezd valami eltűnni a filmekből: a mozi, a mozihatás, a fantázia és a mese. Ennek oka alighanem az internetben és a reality show-k által megteremtett igényben keresendő: hogy mindent naturalista módon, kézi kamerával mutassunk be. Ami persze nagyon veszélyes, mert a forma a hazugságot is elhiteti. Ez roppantul bosszantott. Szerettem volna ezt a sokat hallott történetet máshogy elmesélni. Ez volt az egyik ok, a formai. De sokkal fontosabb ennél a tartalmi ok, azaz a túlélés technikája. Manapság az ember egyre gyakrabban él át mélypontokat, akár sikeres, akár nem. A szürkeség, a monotonitás, a hétköznapiság lerombolja az emberi lelket. Akiből még nem égett ki minden, védekező mechanizmusként teremti meg az elképzelt világokat, és ez neki védelmet nyújt. Kitalálunk egy történetet, hogy szebbnek tűnjön a valóság. Hogy ne vágjuk föl az ereinket.

- A csoda is szükséges a túléléshez?

- Amíg nekem minden kétséget kizáróan be nem bizonyítják, hogy van isten, addig akár hihetek is benne. Nem kaptam soha vallásos nevelést, de a szakralitás vágya mindenkiben benne van. Az hogy például a románoknál vagy a lengyeleknél a lakosság nagy része vallásos, meghatározza a társadalmukat, és ebbe beleférnek a csodák is.

- Előző filmjéről, az Off Hollywoodról azt írta a kritika, hogy tipikusan magyar film. A Bibliothéque Pascal abszolút nem tűnik annak.

- Fogalmam sincs, hogy néz ki a magyar film. Valószínűleg itt a "rossz magyar filmet" jelentette. Valójában a magyar film sokféle, olyan autonóm megnyilvánulásokkal teli, amelyek figyelemre méltók: Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek, Pálfi György, Török Feri...., és ők csak az én generációm tagjai. A nyolcvanas években is különleges dolgok jöttek létre Bódy Gábor és Jeles András által, vagy a hatvanas években a Szabó István és Makk Károly színrelépésével. Ehhez a gazdagsághoz és a személyességhez képest a román film sokkal behatárolhatóbb. Nagyon erős, de mégiscsak olyan, mintha egyetlen ember forgatta volna az összes művet. Alapvető különbség, hogy Magyarországon a rendezőknek nagyon nagy indíttatásuk van a formai újításokra. Legalább olyan fontos ez nekünk, mint a tartalom.

- Kiszúrtam a stáblistán, hogy köszönetet mond Tarr Bélának. Ő mit tett hozzá a filmhez?

- A legelején segített nekem hinni az egészben. Olvasta a novellámat, és felhívta figyelmemet a közhelyes dolgokra, a karakterek egyoldalúságára. Ezeket az instrukciókat követve írtam meg az első forgatókönyvet.

- A Bibliothéque Pascal kultúráról beszél: óriási szakadék tátong nyugat és kelet között, a szegénység és tisztaság áll a gazdagsággal és dekadenciával szemben.

- Amikor a forgatás kezdete előtt egyeztettük a helyszíneket, sokat cikáztunk a román tengerpart és Liverpool között. Ilyen esetben nagyon élesen tapasztalod a két világ különbözőségét. Van egy rövid, hidas jelenet filmben, amelyért nagyon sokat küzdöttem, amikor Orsi (Török Illyés Orsolya - A szerk.) átmegy egy hídon, és gyerekek ugrálnak be a folyóba. Egyszerű parasztgyerekek voltak, ami tettek, az a boldogság tökéletes átélése volt. Nem kellett hozzá alkohol, sem kábítószer. Ezek után elmentünk Liverpoolba, ahol egy zártkörű klub előtt egy milliárdos házaspár azért volt ingerült, mert a kocsijuk az utca másik oldalán állt meg, és nem voltak hajlandók azt a négy-öt métert megtenni, a sofőrnek kellett értük odafordulnia. A tökéletes boldogtalanságot láttam rajtuk. Amikor semmi sem elég már, és nagyon erős ingerek kellenek ahhoz, hogy ismét szeretni tudják az életet. Olvastam például, hogy a gazdag arab gyerekek azért mennek el terroristának, mert unalmas az életük. Mi is itt tartunk, ez Európa, az európai kultúra. A nagy fesztiválokon is leginkább megcsömörlött sznob értelmiségieket látunk. És nem is tudom, mivel lehet az elhalt érzékeiket ismét életre kelteni.

- Hogyan tovább? Visszatér a sok éve dédelgetett Petőfi filmtervéhez?

- Nagyon közel áll hozzám a karaktere. Gyerekkorom óta nagyon szeretem. Őt is, meg a korszakot is, és nagyon fontosnak tartom az élete üzenetét, de most egészen máson dolgozom. Egy Tar Sándor trilógiát fogunk a közeljövőben adaptálni. Nem érzem, hogy eleget beszéltem volna már a vidékiségről, Tar Sándort pedig szerintem hirtelen és furcsa módon felejtették el - holott mások élik a világukat hasonló ügynökmúlttal.

Kapcsolódó cikkek: Hajdu Szabolcs tarolt a filmszemlén | Nagyotmondás és fantázia | Könyv nélkül forgatni | Tévé nélkül megkattannak | A meglepő papírforma