Vízköves kis életünk

Ma, holnap és vasárnap este nyolctól is látható, tapintható, átélhető a Harmadik Hang Háza és a MOME diákjainak közös produkciója, az Utópia.

 Alámerülünk Utópiába. Mondjuk, nem kell messze menni, csak a Terézvárosig, csak a Király utca 50. alá, egy föld alatti színházterembe. A Harmadik Hang Háza és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákjai a Sirályban mutatják be az Utópia című darabot. És mindjárt megállásra kényszerülünk, zavarban vagyunk. Először is: mi az, hogy bemutatják? Másrészt: darab volna ez tényleg? Hasonlóan érezzük magunkat, mint éppen egy évvel ezelőtt a Gödörben. Akkor is a furcsa nevű társulat és a MOME közös produkciójának részesei voltunk: az Átjárók című - a rendező, Bársony Júlia műfaji meghatározása szerint - színházkiállítást néztük, érintettük, szagoltuk, éltük meg a Gödörben.

Ahogy akkor, a mostani előadás esetében sem beszélhetünk határozott, már-már kőbe vésett dramaturgiáról. Egy labirintus segítségével próbáltuk megtalálni magunkat a városban. Az Utópiával látszólag egyszerűbb a dolgunk. De persze csak látszólag. Helyre terepasztal tárul elénk. Órákig el tudja nézni az ember a valóság makettjét. Elsőre teljesen átláthatónak, befogadhatónak tűnik, végül azonban rendszerint kiderül, hogy ezernyi részlete vár felfedezésre.

A bejárat mellett felállított kerékpárt veszettül tekerő ember még hagyján. A színházterem közepén felállított terepasztal érdekesebbnek bizonyul. A felületbe vágott réseket emberek, a szereplők töltik ki. Városlakók. Felettük mindenhol kábelek, mindent behálózó csövecskék, amelyekben folyamatosan cirkulál a víz. Hangszórókból metropoliszajok, atmoszféra, metróhang, miegyéb. A város lakói teszik a dolgukat.

A szakács például fokhagymát aprít, közben serpenyőben vaj hevül, ennek az illatát érezzük először, ahogy belépünk a terembe.Tükörtojást süt, fűszerez, fakanalát az edény széléhez veregeti, reggelit készít, a stilizált lépcsősorokból felépített munkaasztalán pihenő abakuszon néha számol kicsit, babrál a hűtőmágnesekkel. Aztán tovább serénykedik. Ellátja társait. És ha a befogadó beszédbe elegyedne vele, azt is megteheti, kedvesen válaszol, akárcsak egy finom budapesti reggelizőhelyen.

Egy köralakban kifeszített, alig átsejlő lepedő mögött folyamatosan mozog egy nőalak. A textilbe vágott lyukakon bárki benyúlhat, most épp egy srác próbálkozik a behatolással. Az odabenti lány csak erre vár, simogatja az idegen kezet, az idegen ujjakat, lassú mozdulatok kíséretében ismerkedik kéz a kézzel, óvatosan, hiszen nem lehet tudni, kicsoda a másik. És pontosan nem is derül ki már sosem, a leheletnyi textil mindig ott lesz kettőjük között. A fiú kihúzza a kezét, már nincs közvetlen kontaktus, de darab ideig még búcsúzkodnak a kezek, tenyér simul tenyérnek, aztán vége.

Egy gyors, véletlen városi találkozás. Amely után kiderül, mennyire keveset tudunk, tudhatunk egymásról. Egyes terepasztalelemekre városi életképeket vetít valami projektor, utcarészleteket, házfalakat, egy étterem­enteriőrt. Ablak melletti, rendezett, tiszta, kívánatos asztalt, amelyik mellé akármikor leülnénkAhogy közelebb megyünk, beköltözünk a képbe mi is: egy közeli videokamera rögzíti képünket, amely aztán a vendéglőben köt ki. Két összefirkált plexitábla között rokonszenves fiatalember álldogál, kezében filctoll. Ha valaki arra jár, és kedve van, beszélgethet is vele, írásban persze, hiszen azért van a remekül írható átlátszó felület. Akad is vállalkozó.

Többnyire néhány mondatos beszélgetések ezek, egy lány azonban ott ragad, és nem elégszik meg a „hogy vagy?"-szerű klisékkel. Komplett mondatokban kommunikálnak. Távolabbról figyeljük a beszélgetést, nem akarunk kíváncsiskodni - diszkréció. A fiú búcsúmondatát azért elolvassuk, miután a lány végül mégis továbbindul: „Eddig veled beszélgettem a legtovább".

Valaki hullámpapírdarabokból dobozokat épít, minden oldalukon fénykép, több száz apró ablak. A dobozokat egymásra helyezi, lakótelepet kreál a kandeláberek közé. Amott egy borotválkozótükör előtt férfi festi arcát sötét színűre. Érdekes borotvahab. Jut bőven az ingére is, aztán vízbe nyúl, úgy keni szét még jobban. A terepasztal közepén egy festő pemzlizik, mindig ugyanazt festi, mindig ugyanúgy, mindig ugyanolyan színnel...

Egyszer csak világos lesz az addig félhomályos színházteremben, s ahogy hangosodik a fény, úgy ereszkednek a felsorolt és nem említett aktorok a terepasztal alá a réseken keresztül, és összegyűlnek középen - a képzelt és valós Budapest közepén.Mert a játszótér tulajdonképpen Budapest alakú. Egy dolgos hétköznap utáni borozásra jönnek össze valami kellemes lebujban, koccintanak, nevetnek, élnek. Mi meg a zuhanyrózsákat bámuljuk, amelyekből csöpög a víz. Nézzük, hallgatjuk, ahogy kis erecskékben a várost kettészelő Dunába csorog a mi vízköves kis életünk.

 

Makett színházi előadás a Sirályban.
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.