A második részek nehéz sorsa
Alighanem osztozik a második részek nehéz sorsában.
Az előjelek nem biztatók. Nemcsak babona, de tapasztalat is, hogy nem szerencsés nagy sikerek nyomába lépni. Márpedig közel két évtizede, 1991-ben hatalmas sikert aratott nálunk Thomas Bernhard darabja, A színházcsináló. Pontosabban Sinkó László aratott a címszereppel pályáját megkoronázó és alighanem ketté is törő sikert a Budapesti Kamraszínház előadásában.
Tíz évvel később a Kamrában Gothár Péter rendezésében, Haumann Péterrel a színész Bruscon alakjában ugyan erős, de korántsem olyan emlékezetes előadás született. Tamási Zoltán az elmúlt évadban a Venyegyikt Jerofejev kisregényéből készült Hű, de messze van Petuski! című nagymonológjával szerzett elismerést, kapott fesztiválmeghívásokat, nyert díjakat. Egyúttal elindította Pokoli kamaradarabok című sorozatát. Ennek második darabjaként mutatta be most a Stúdió „K"-ban A színházcsináló saját változatát. Alighanem osztozik a második részek nehéz sorsában.
Ez is egyetlen hosszú magánbeszéd, és ehhez is ketten asszisztálnak, akárcsak a Petuski esetében. Ott Homonnai Katalin és Kakasy Dóra kísérte angyali figyelemmel a filozófus alkoholista, Venyicska bolyongását, itt Elek Ferenc és Homonnai Katalin tűri a túlérzékeny művész, a despotikus alkotó, az önfeláldozó színházcsináló szeszélyeit.
Tamási Zoltán eszményi Bruscon. Megkomolyodott Füles a Micimackóból, akiben titokzatos harcok dúlnak. Talán tehetséges, talán dilettáns, talán ripacs, talán zseni, talán beteges, talán hipochonder. Öntudata óriási, de legalább akkora a belső bizonytalansága. Mindenkit megvet, de művészi mániái érdekében gőgösen megalázkodó. Megalázkodásaiért, kompromisszumaiért persze magát is megveti. Legjobban mégis azokat utálja, akiktől függ, akiknek a kegyét keresi. A mindenkori közönséget, s az éppen aznapra várt nézőket, a falusi lakosságot tartja a legkevesebbre. No meg azokat, akiktől akar valamit, akiknek a közreműködése nélkülözhetetlen a színház működtetéséhez, az előadás megszületéséhez. Őket emberszámba sem veszi. Úgy gyalázza őket a szemükbe, mintha ott sem lennének.
Az átirat és a látványvilág azonban nincs teljes összhangban a színészi teljesítménnyel, amit Tamási Zoltán saját szerepe köré kitalál, nincs azonos súlycsoportban az alakításával. A csattogó vasakból és nyers deszkákból készült díszlet, amely ugyancsak Tamási Zoltán munkája, ronda és durva, ám csak a barbárságot idézi föl, a megromlott vidéki ízlést nem. Az átirat lényege pedig az egyszerűsítés, az összes mellékszereplő összevonása két alakba. A vendéglős és felesége jeleníti meg a külvilág jámbor közönyét. Elek Ferenc lomha szolgálatkészséggel, lassított burleszkként szerencsétlenkedve szereli a függönyöket a színész zsörtölődő utasításai szerint.
Türelmesen csúszik, mászik, keze nyomán poénosan rogynak össze a direkt erre a célra barkácsolt padok és egyebek. A maga nemében remeklés, ám sokszor függetlenedik a monológtól. Mintha csak az lenne a feladata, hogy a sok hosszadalmas duma közben is lekösse a néző figyelmét, pedig erre sem a szöveg, sem a játék nem ad okot. Homonnai Katalinnak a levesfőzésen és a tompa tétlenségen kívül művészi feladat is kijut, a színházcsináló lányának szerepéből megmaradt próbajelenet is rá, a vendéglősnére marad. Bruscon kétes költői értékű mondatát pompás szakácsnői értetlenséggel ismételgeti, mígnem egyetlenegyszer tartalommal, érzéssel telten szólaltatja meg. Brusconnak torkán akad a szitkozódás. Szép, de a szövegtől és a játéktól egyaránt idegen pillanat.
A Hű, de messze van Petuski!-t kétszer láttam. A bemutatón lenyűgözött, a POSZT-on egészen üresnek éreztem. A színházcsinálóval még megeshet a fordítottja. Ha látom még valaha.
