Az értelmiség elvadulása
Sarkadi Imre 1947 és 1953 között írta töredékben maradt változatait a Kőműves Kelemen-témáról. Az emberáldozat értelmét faggató mű mögött utólag nyilvánvalónak tetszik, hogy a koncepciós perek, internálások, kitelepítések elszenvedőinek sorsát is lássuk. Amikor a hetvenes évek elején előadások születtek e szövegek alapján (Veszprémben Valló Péter, a Szegedi Egyetemi Színpadon Paál István rendezésében), így is értette, aki értette.
Maradandónak azonban a Pesti Színházban 1982-ben bemutatott rockballada bizonyult, amelyet Sarkadi nyomán Ivánka Csaba írt Szörényi Levente zenéjével, Bródy János dalszövegeivel. Akkor a műfaját tekintve is frissnek, újszerűnek ható előadás tartalmában is korszerű problémákat hordozott. Emlékeztethetett az új világ építése ürügyén hozott értelmetlen áldozatokra, de szembesíthette a Kádár kor emberét jelene kisszerűségével, ahol az anyagi javak halmozásába süpped minden nagy cél, eszme, eszmény, az ígért jövő, amelynek nevében az önfeláldozást követelték, illetve amellyel az áldozatokat indokolták.
A balladás homályba-tömörségbe, a zenés-táncos, archaizáló modernségbe nagyon összetetten ellentmondásos problémagubanc sűrűsödött. A korabeli jelen anyagias törpeségével az áldozatos önzetlenség igénye és az értelmetlen áldozathozatal elutasítása szembesült egyszerre. Alföldi Róbert rendezése most a RAM Colosseumban hatalmasat lép előre ehhez képest – természetesen a mi időnk felé.
Tizenhárom öltönyös, nyakkendős úr ül egy hosszú tárgyalóasztalnál – kicsit persze az utolsó vacsorára is emlékeztetve –, és tanakodik a falomlás okairól. Déva várát építenék, de sehogyan sem sikerül. Úriemberek, értelmiségiek, szakemberek. Szakszerű magyarázatot, megoldást keresnek, vitatkoznak, hányódnak a racionális és a babonás, a morális és a metafizikai megoldások között. Mi hiányzik? A szorgalom, az alaposság, az elszántság, a hit? Talán az a baj, hogy csak a pénz mozgatja őket? A címszereplő Stohl András összeszedett komolysággal, a született vezető erős személyiségével igyekszik képviselni a szakértő józanságot, az emberi felelősséget és a magasabb rendű erkölcsi elveket. Mögöttük-fölöttük a zenekar sejteti a balladás-archaikus vészhelyzetet.
Amikor a kaján öregember (Blaskó Péter ördögien okos kárörömmel ruházza fel) mintegy Erisz almájaként közéjük veti a lehetséges megoldás ígéretét, a balladai emberáldozatot, a sok értelmiségi, úriember fokozatosan szó szerint kivetkőzik önmagából. Ledobnak zakót, nyakkendőt, inget, el- és megvadulnak. A vita közben nyereségvágy és ideológiai furor egyszerre fűti fel indulataikat, a korszerű emberségnek, a humanizmusnak szikrája sem marad bennük. Pénz- és vérszomj tölti el őket, könyörtelenül lökdösik egymást, következésképpen önmagukat a bűnbe. Minden vadállati és emberi aljasság összegződik a viselkedésükben. A nyílt ragadozó erőszakosság és a sunyi gondolatcsavarás egyként jellemzi őket, ha céljaik eléréséről van szó.
Amikor Kelemen felesége megérkezik, nemcsak megölik, de előtte sorra meg is gyalázzák az asszonyt, míg végre férje késével megszabadítja szenvedéseitől. A piros nyári ruhát viselő, vérmaszatos fiatalasszonyt egy átlátszó plexi szónoki emelvénybe zárják, a halott áldozat onnan csodálkozza végig (Radnay Csilla finom testbeszéde) a siker vad ünneplését, ahogyan a bűnösök a részesedésen marakodnak, miközben a felelősséget buzgón hárítják el magukról, aztán az igazságszolgáltatás ígéretét-fenyegetését, majd elmaradását. S hogy végül, értesülve a vádak elejtéséről, önfeledt derűvel éneklik a balladát, mintha nem is velük történt volna. Az erkölcsi felelősségérzet pontosan addig terjed, ameddig a büntetőjogi felelősségre vonás.
RAM Colosseum
