A falu rosszát 1875 januárjában mutatták be, ugyanez év októberében megnyílt a Népszínház, amelyet alapítói a népszínmű otthonának szántak. A kiegyezés utáni magyar modernizáció az árvalányhajas, sírva vigadó álnépiesség jelmezében pompázott. Ám a népszínmű nem sokáig állta a versenyt az operettel, a Népszínház három évtized múltán csődbe ment. 1908-ban a kor illetékesei előléptették hát ideiglenes Nemzeti Színházzá, miután a meglévő Nemzetit gyanús körülmények közt leselejtezték és elbontatták. Nem egészen hat évtized múltán ezt az épültet is lerombolták. A népszínműnek évtizedeken át csak az emléke élt. A falu rosszát már csak parodisztikus célzattal állították színpadra olykor.

Ötletes mulatság, de mélyebb eszme nélkül

Mohácsi János most Tóth Ede darabjával próbálta megtenni ugyanazt, ami oly nagyszerűen sikerült egykor a Csárdáskirálynővel, majd kevésbé a Mágnás Miskával. Valami jellegzetesen magyarnak, mélyen nemzetinek tartott, de az újabb kortól idegen kulturális örökséget megidézni a modernizáció utáni világban. Történelmi folytonosságot felmutatni és kulturális folytonosságot teremteni, helyreállítani. Hasonló ez ahhoz, amit Bagó Bertalan Zalaegerszegen, Rusznyák Gábor Kaposváron, Vidnyánszky Attila Debrecenben, Bezerédi Zoltán pedig a budapesti Nemzeti Színházban Móricz Úri murijával kísérelt meg. Mohácsi huszonegyedik századi Paraszt murit próbált teremteni. A rendező nagy sikerek után és rengeteg egyéb munka közepette érkezett el A falu roszszához, és a kaposvári társulat is nehéz, bonyolult helyzetben fogott ehhez a munkához.

Ez utóbbi talán kevésbé látszik az előadáson, annál inkább az, hogy alkotója ezúttal nem dolgozott az ihletettségnek, igényességnek, koncentrációnak azon a fokán, mint amikor évadonként egy vagy legfeljebb két előadást állított színpadra. Pedig az átirat alapgondolata akár erős is lehetne. Az érzelmes és valószerűtlen fordulatokon át botladozó történetet a szabadságharc és főképp a világosi fegyverletétel emlékéhez köti. Egykori honvédek, a vereség keserűségét és szégyenét hordozó férfiak az előadás központi szereplői. Körülöttük nyüzsög, szerencsétlenkedik szerelmi bonyodalmaival a mit sem tudó ifjabb nemzedék.

Ebből sok jó bemondás születik, mindössze a drámai ívet összefogó mélyebb eszme nem bomlik ki. És nem születik belőle eredeti forma, sajátos ötletsorozat. Inkább a sokszor bevált gondolkodásmód, beszédmód köszön vissza, nem is beszélve néhány valóban erős, de már ismerős mondatról. Igaz, a Pécsett már bevált poén Kaposváron még hatásos újdonság lehet. Nem is lenne az önidézésben semmi kivetnivaló, ha az egyéb jelekkel, s főképp a produkció egészével együtt nem az alkotói tetterő megfáradásáról tanúskodna.

Mohácsi persze ebben a fáradtabb állapotban is szinte csak önmagával van versenyben. Más pályán fut, mint jóformán az egész magyar színjátszás. A falu rossza nagy részében igen jó mulatság, nemcsak akadnak benne jócskán újnak ható ötletek, de sok esetben akkor is hatásosak a viccek, ha kilátszik alóluk a kissé már elhasznált kaptafa. Kovács Márton ezúttal is lenyűgözően egységes zenei világot teremt az igazán népinek tudott és a művinek, álságos utánzatnak vélt stílus keverésével. Khell Zsolt első két díszlete bumfordi bájjal idézi meg a falu belvilágát, míg a harmadik egy jellegét vesztett világból pillant a messzibe tűnt falura. Kovács Zsolt most Gonosz Pista, az intrikus, tolvaj bakter szerepében remek, mint rendesen, a Feledi Gáspárt játszó Kocsis Pál most is pontosan értve beszéli a Mohácsi-nyelvet. Érdekes karaktert ad Sárközi-Nagy Ilona Finum Rózsi szerepében.

A címszerepben Gulácsi Tamás tévelyeg. Leginkább talán ő szenvedi meg, hogy ez a különben remek paraszt muri nemigen találja célját.