A ritka kivételek egyike, amikor a tér, a díszlet valóban meghatározó abban, hogy bekerüljünk a darab világába, a Szabadkai Népszínház előadása, A Gézagyerek, amelyet Pécsett az országos színházi találkozón sikerült megnéznem. Sárkány Sándor díszletének és Bérczes László rendezésének egyaránt meghatározó eleme az a kör alakú vagy inkább sokszögletű, erősen emelkedő nézőtér, amely körülveszi a lent, középen elhelyezett konyhát, illetve a kőfejtőt, a címszereplő otthonát és munkahelyét, és amelyen a nézők között van több más helyszín, a bolt, a szomszédék kerítése, Vízike, a kocsmai aszszony lakása.

A díszlet meghatározó abban, hogy bekerüljünk a darab világába

A legfontosabb azonban, hogy az egész teret kopott falusi lámpasor veszi körül. A meleg sárga fényű lámpák kezdik a játékot, sorban kigyulladnak, elalszanak, miközben Vízike harmonikázik édesen, de a dallam mindig sprőd diszharmóniába fullad. A falu ránk borul, betakar, az a szörnyen elmaradott, primitív, lepusztult, fizikailag-szellemileg szegényes világ, amelyet a szöveg, a történet ábrázol, egyben csaknem idilli fészekmeleg is.

Háy János "istendrámájának" külsőleg autista, lényegében szimbolikus címszereplője, a Gézagyerek itt kerül sajátos isteni, kőnézői pozíciójába, ahol a létezés egyik alapparadoxonát kell átélnie. Jeleznie kell, ha baj van, de ha baj van, már hiába jelez. Háy János első színpadi műve hét évvel ezelőtt a POSZT-on került az országos érdeklődés központjába, ezzel a sikerrel indult el az író színpadi pályája. Pinczés István akkori, debreceni rendezése éles, filmszerű vágásokkal, csattogó képváltásokkal pontosan egyensúlyozott a nyomorúságos lét érzéki ábrázolása és az intellektuális, filozófiai tartalom között. A mostani szabadkai előadás a dráma érzékibb oldalát emeli ki, a gondolatot is a közvetlen érzéki élményből bontja ki.

A tér legmélyebb, középső pontján van egyetlen forgatható dobogóban egyesítve a konyhakő, a konyhaasztal, és abból emelkedik az egész nézőtér fölé Gézagyerek létrán megközelíthető kőnézői, azaz isteni magaslata, és fájdalmasan üvöltenek a kutyák, akik jeleznek, de nem tudni mit. Szinte többet mondanak Gézagyerek megoldhatatlan dilemmájáról, mint amikor a címszereplő kimondja a mindent figyelő, de be nem avatkozó isten kínzó filozófiai kérdését.

A hatás így is roppant erős. A rendezés gondos és ötletes, a főbb szereplők játéka egyszerre érzékletes és távlatokat nyitó. A színészek sohasem jelzik, hogy itt most valami sokkal többről van szó, hanem az a pontosságból következik. Pálfi Ervin a címszerepben mintha pusztán a szavakért, a kifejezésért küzdene, hogy valami nagyon fontosat közöljön, majd ez átmegy a fölismerés lázába, rémületébe és végül szomorúságába. Vicei Natália az áldozatos, sorsát derűvel tűrő anyát, G. Erdélyi Hermina meg a részeges kurvát gyúrja ki a természet adta jóságnak lényegileg hasonló anyagából.

Csernik Árpád és Mess Attila egy értelmesebb és egy tompultabb kőfejtő munkás primitíven vicces párbeszédeiben bujkáltatja élet és halál logikai paradoxonait, Kovács Frigyes hatalmasan jelenít meg egy falusi kocsmai őskövületet, Ralbovszki Csaba egy szál volánnal bravúrosan adja elő a mellékutakon való buszozás lényegét.

Zárlatként a lámpasor fölött nagyon-nagyon magasan fölbukkan a csillagos ég. Az egyetlen út kifelé.

(Háy János: A Gézagyerek. A Szabadkai Népszínház előadása a POSZT-on)