Szemtől szemig
Az elsőért felelős vagyok, elrontottam a tempírozást. Túlságosan korán kapcsoltam az úgynevezett köztévére, így elkaptam néhány percet a Rákay Philippel súlyosbított, leginkább történelem-átírásban jeleskedő Szabadság tér ’89 című műsor végéből. A vonatkozó tartalom minőségével kapcsolatos megjegyzéseket mellőzöm, mert a helyi sportlap sem számol be a vicces kamaszok pisikard-viadaláról, ha a vetélkedő napján otthon játszik a város NB I-es futballcsapata. Azaz hozzájárul a dermesztő adás kritikájának hanyagolásához, hogy az On the Spot hatodik évadának nyitánya követte a programban. Philip parodisztikus pályaválasztási próbája után felüdülést jelentett a Cseke Eszter, S. Takács András kettős diktátorok gyermekeiről szóló sorozatának premierdarabja.
És ezúttal más okból futott végig a libabőr a végtagokon. Az eset akkor történt, amikor Idi Amin korábbi ugandai önkényúr fia, s a diktátor egykori barátjának és miniszterének, az összeesküvés gyanújával kivégzett Oboth Ofumbinak a gyermeke fogta egymás kezét, s könnyektől csillogó szemmel nézett a messzi távolba.
Megrázó volt, ahogyan a két, hosszú évtizedek után egymásra találó, másként szocializálódó, más vallású, meglett férfi emlékezett a gyilkosságra. Nem voltak kevésbé megrendítők azok a képek sem, amelyeken azt láttuk: a véres kezű uralkodó leszármazottja elutazik az áldozat családjához, s bocsánatot kér apja tettei miatt. A megbékélés különleges hangulata, a keresztényi kötelességet kiemelő özvegy tekintete egy pillanatra sem engedte el a nézőt.
Az pedig a magyar dokumentumfilmes páros szép mutatványa, hogy az egyórás műsor alatt annyira háttérbe húzódik, amennyire csak lehetséges. Szinte föl sem tűnik, amikor a duó egy-egy félmondata lendíti tovább a beszélgetést vagy ad új irányt a társalgásnak. Mindehhez egyedi hátteret kölcsönöz a varázslatos miliő, a természet, a vadállatok közelsége, a környezet érintetlensége.
Ez a koktél – néhány indokolatlanul hosszú, kevés releváns részlettel szolgáló párbeszédtől, s a fölöslegesen elnyújtott finálétól eltekintve – kitűnő produkciónak tetszik. Alkalmanként izzik a képernyő a fojtogató fájdalomtól. Ritkán látni, ahogyan emberek küzdenek múltjukkal, emlékeikkel, a hiánnyal.
Az sem mindennapos, hogy elénk tárják, miként lehet beszélgetéssel közeledni a trauma feldolgozáshoz, az emlékezet tisztításához. Lebilincselő, ahogyan a diktátor fia ingadozik, s az apa mint szülő iránti szeretettől motiválva osztja újra a felelősséget, hiszen a titkosszolgálat, az árnyékban megpihenő zsarolók... Ám amikor a barát felidézi, miként tudta meg, hogy az édesapját megölték, győz az igazságérzete. És csak annyit mond megtörten: „Kiszáradt a torkom. És nem tudom, ez mit jelent.” Erős hozzászólásokban egyébként sincs hiátus. Van beszámoló arról, milyen súlyt cipel az, akit egész életében az alapján ítélnek meg, hogy ki, s nem annak nyomán: mit tett. Aztán elhangzik az is: „Sajnálom, hogy apámat megrontotta a hatalom.”
Efféle kitárulkozásokból nyilván nem lesz hiány a többi részben sem. Merthogy a készítők azt vetítik előre: megszólal majd Pol Pot vagy éppen Hermann Göring utóda is. Beszél majd olyan, aki védi édesapját, olyan, aki elmenekült előle, s olyan, aki jobban gyűlöli a szülőt, mint az áldozatok.
Az aktuális epizód meg arról mesélt: egy ember miként nézhet annak a szemébe, akinek az apja a legnagyobb fájdalmat okozta neki. Meg arról, hogy emlékeztetnek arra: „Ha a szemet szemért elv érvényesül, végül az egész világ megvakul.”
Ha az On the Spot mást nem tesz is, csupán felhívja a figyelmet arra, hogy akad még, aki lát, megteszi, amit dokumentumfilm megtehet.