Slash: hódolat a kalapos gitárkirálynak
Ha egy amerikai gitárost gyárilag Bass-nak (basszus) hívnak, és mégis Kennedyre változtatja a nevét, az csak egyet jelenthet: az illető muzsikus szólógitáros karrierre vágyik. Myles Richard Kennedy, napjaink "Guns N' Roses-emlékzenekarának" gitáros-énekese alighanem sohasem tervezte úgy, hogy a pályája csúcsán egy jobbára emlékekből élő együttes harmadik gitárosa és második frontembere lesz, ám a sors mégis úgy hozta, hogy a legnagyobb sikereit Axl Rose egykori dalainak előadásával aratja, miközben a show vitathatatlanul egy konkurens gitárművészé, a G N' R-ből érkezett Slashé.
Azokban, akik úgy gondolták, hogy az életükből eddig valamiért kimaradt Guns N' Roses koncertet a tegnapi budapesti Slash-fellépéssel pótoltják (vagy - ha olyan szerencsések, hogy korábban megvolt nekik a 90-es évek kultuszzenekara - újra akarták élni az akkori élményt), valószínűleg maradt némi csalódás. Ha objektív mércével mérjük, Myles Richard nem Axl Rose - ami persze jót is jelent, mert valószínűleg kevésbé hisztis, és ritkábban maradnak el miatta a fellépések. Viszont a hangja - négy oktáv ide vagy oda - nagyjából annyira illik ehhez a hard rockos-poweres zenéhez, mint a korai Eric Knutsoné a Flotsam and Jetsam trash-futamaihoz, vagyis kevéssé. Élőben ez szerencsére nem annyira feltűnő, meg aztán könnyebbé is teszi a helyzetet, ha a közönség (legalább) fele az éppen turnéztatott Slash-szólólemez (Apocalyptic Love) számait csak mérsékelten ismeri, és makacsul azokra a G N' R nótákra vágyik, amelyekre húsz évvel ezelőtt smárolt, hányt vagy delirált a gimis bulikban - hogy a kevésbé emlékezetes pillanatokat, például az első léggitár- és headbang-kísérleteket ne is említsük.
Az időutazók tulajdonképpen megkapták a magukét, a Sweet Child o' Mine például majdnem tökéletesen szólt, és a kákán csomót kereső ítésznek is legfeljebb annyi kifogása lehetett, hogy sikerült az eredeti változatban sem kimondottan virtuóz dobtémát tovább egyszerűsíteni. Az illúzió azonban közel járt a képzeletünkben élő valósághoz, és a varázslat mindegyik régi dalnál (azaz mondjuk a Paradise Citynél vagy a Jungle-nél is) megszületett, méghozzá - ezt tapasztalatból mondhatjuk - alkoholfogyasztás nélkül is.
Érdekes zene ez, egy kicsit búvárkodni kell benne, hogy a mélyére érjen az ember. A dob valóban nem igazán összetett, a basszus a régi iskolát követve nincs előtérbe tolva és ténylegesen csak kísér - ennek ellenére az összhatás valamitől mégis nagyon tömény és kombinatív. A feladvány megfejtését minden bizonnyal Slash gitárjátéka jelenti - a fantáziadús riffek, a professzionálisan kikevert - és mindig az adott csarnokhoz igazított - hangzás, meg azok az alkalmi rátétek és díszítések, amelyek minden koncertműsort egyedivé és megkülönböztethetővé tesznek. Az ötven felé ballagó művész - ahogyan azt beharangozó cikkünk kommentelői közül többen is megjegyezték - szigorúan technikai értelemben valószínűleg nem számít minden idők legnagyobb gitárosának, viszont amit megír, illetve ahogyan a saját maga által megkomponált zenét előadja, arra csak egyetlen szó illik igazán: felülmúlhatatlan. Még most is, túl megszámlálhatatlan elvonón, és a nyilván óvatosságra intő pacemakerrel a testében, minden szám minden másodperce olyan, mintha egy rock-performance próbák során kicsiszolt részlete lenne - pedig nincsen benne semmi mesterkéltség vagy ripacskodás. Az a kognitív disszonancia pedig, amit az emblematikus kalap alatt az enervált arc ás a néha már-már Mick Jaggeres testbeszéd együttes látványa okoz, akkor is élménnyé tenné az estét, ha maga a zene unalmas lenne - de erről, mint jeleztük, szó sincs.
Valójában nem is igazi promóciós koncert volt, hiszen a teljes Slash-életmű felvonult előttünk (amelyben már a Velvet Revolver és a Slash’s Snakepit számai is a múlt klasszikus darabjainak számítanak). A hardver (beleértve a hangosítást is) rendesen szólt, ami a hazai koncertéletben sajnos ritkaság - mint ahogyan az is, hogy a műsorban nem igazán volt üresjárat: a gyengébb (vagy a tömeget kevésbé megmozgató) számokat is lelkesen és intenzíven tolták, a dalokat pedig nem azért szólózták szét, hogy addig a zenekar másik fele a lélegeztető gépen pihenhessen, hanem csak úgy, "lélekből". Az értő közönség hálásan hódolt a gitárkirálynak: annak a nagyjából hétezer embernek, aki be tudta fizetni magát a Guns N' Roses szellemének tegnapi megidézésére, végső soron szép estéje volt. Élőben láthatták a kortárs rockzene legnagyobb figuráinak egyikét, aki ráadásul - az összes körülményt figyelembe véve - még mindig csúcsformában muzsikál.
