Önmagukat építő mítoszok: Roger Waters felhúzta Budapesten a Falat
Teljesítményét nem könnyű túlszárnyalni, hiszen show volt a javából, minden ízében megtervezett és kivitelezett műsor, amelynek során a háborúval, az elnyomással, egyszóval: a hatalommal vette fel a harcot; de most is, mint harminc éve, leginkább önmagával és a teremtett, nagyranőtt mítosszal vívott nagy csatát.
A Pink Floyd egyik legismertebb albuma, a The Wall 1979 végén jelent meg, és mindmáig a rocktörténelem egyik legkelendőbb alkotása. Sokan a zenekar csúcsteljesítményeként tartják számon a rockoperaként is hallgatható albumot, mások viszont a hanyatlást látják benne, hiszen ez vezetett végül a Pink Floyd széteséséhez is. Waters, miközben megírta a diktátorrá váló rocksztár történetét, a maga önkényével és megférhetetlenségével meg is valósította. A Falat tehát optimista végkicsengése ellenére önbeteljesítő jóslatként is kezelhetjük, olyan mítoszként, amely végül a valóságot is a maga képére formázta. Az apját a második világháborúban elvesztő Pink szorongásait, akit a csonka család, hatalmaskodó anyja és a mindent és mindenkit egyneműsítő iskola „nevelt”, sosem volt nehéz megérteni a vasfüggönyön innen. A Fal rövid idő alatt nem csupán a társadalomtól való elidegenedés, hanem minden politikai elnyomás örök szimbólumává vált.
A mostani turné is maximálisan igyekezett kihasználni mindezt. A berlini fal leomlása után Waters újabb falakat keresett, és játszi könnyedséggel talált is. A Budapesten is előadott Fal ma már inkább a fogyasztói társadalom, a multik és mindenféle háború, elnyomás elleni kiáltvány. Pamflet és vezércikk. A Goodbye Blue Sky alatt már nem bombák hullanak alá a repülőgépek gyomrából, hanem szimbólumok: vérvörös keresztek, félholdak, a dollár S betűi, sarlók és kalapácsok. A pesti Arénában leginkább a multik jeleit fogadták egyetértő pfújolással (a Mercedes és a Shell logóit), illetve a Dávid-csillagot. Ez a „szabadságharc” errefelé már rég elkezdődött...
Galéria a koncertről, klikk a képre!
A nagy aktualizálás során persze az ellentmondások is kiütköznek: miközben sikeresen küzd a fogyasztói társadalom ellen, elfelejti, hogy már maga is a mainstream része, lázadása jól eladható termékké vált. (Odakint egy pólóért kilencezer forintot kérnek, amit nehéz szó nélkül hagyni.) Ám a show arra még kiváló, hogy hallgatóiból sok mindenre figyelő, értelmes, pacifista lázadókat neveljen. Waters az elhunyt katonák képei közé Capa és Gandhi portréját is beilleszti, Kafka- és Orwell-idézeteket vetít a falra, hogy a megfelelő kontextusba ágyazza a színpadon felálló diktatúrát. Nem állja meg, hogy ne fricskázza meg az amerikai világrendőrt és hadseregét (miközben sírós, megható képeket vetít a hazatérő katonák fogadtatásáról), az összes aktuális háborút, és ne tiltakozzon az arab világot érő elnyomás miatt. Miközben a Mother című dalt játsszák, a híres sorra, hogy „Anya, megbízhatok-e a kormányban?”, meg is érkezik a vetített válasz angolul és magyarul is: Kurvára nem. (A nézőtéren ez is nagy tetszést váltott ki.) S hogy az aktualizálás még teljesebbé váljon, a híres Big Brother is Watching You (Nagy Testvér figyel téged) sort Big Motherre írják át. De hát ki is tagadhatná Waters látnoki képességeit: a háborúk nem múltak el, a katonák most is halnak, Ciszjordániában újra fal épül, és a fogyasztói társadalom is a csúcsra ért közben a maga valóságsóival. A falak, lám, lebonthatatlanok.
Zenei szempontból sem panaszkodhattunk különösebben. Bár Robbie Wyckoff nem rossz, és a Comfortably Numb-nál nem is hiányzik annyira a Floyd másik hangja, összességében nagyon nehéz feledtetni Gilmourt. Persze azért itt van ő is, megidézve, hiszen gitárszólói most is észveszejtően precízen szólnak. A zenével nincs is gond, ha már másba nem nagyon szólhattak bele annak idején a Floyd-tagok, azért elképesztően jó muzsikát pakoltak Waters szövegei mögé. Utóbbi hangja viszont már néha túlontúl karcos, időnként selypeg, erőtlenné válik, máskor meg tiszta, fölszárnyal. Így e tekintetben is az utolsó pillanatok egyike ez a budapesti koncert: most még élvezhető, de már hallhatóan megérdemli a közelgő nyugdíjat.
Gerard Scarfe animációi viszont, amelyeket annak idején az Alan Parker rendezte film is fölhasznált, mit sem veszítettek erejükből. A menetelő kalapácsok látványa most is lélegzetelállító, így a náci diktatúra képi világát idéző részek válnak a leginkább emlékezetessé. Talán e tekintetben sikerült a legjobban az aktualizálás is: az új rajzok jól illenek a régiekhez, a vetítés adja a show sava-borsát. Jók a feliratok, az egész graffitis, „ellenállós” világ. A Fal szigorú, morbid képe. És az is jó, hogy a műsor második részének eleje amolyan zenehallgatássá szelídül: a felépült fal mögött játsszák el a Hey, You-t.
S bármennyire látszanak is a romlás jelei, most még vitathatatlanul az év koncertje lehet a turné budapesti állomása. A felfújt Tanár, Anya, Szerető, Disznó, a jelképek, az épülő fal, a show megannyi kipróbált eleme, a gyerekek, a jól ismert dalok csakhamar letörnek minden ellenkezést. Elvarázsolnak még akkor is, ha helyenként bizony szájbarágós az egész. De a mítoszok már csak ilyenek: fölfénylenek, egy egész generáció alapélményévé válnak, hogy végül poros relikviaként végezzék egy múzeum vitrinjében.
Szerencsére még nem tartunk itt.
