Ki nevet a tévén?
Nézem a Mondom a magamét! című tehetségkutató versenyt az m1-en, és gondolatban kalapot emelek a Magyar Televízió műfajteremtő ötletessége előtt. Soha nem hittem volna, hogy sikerül olyan nevettetős műsort készíteni egyszer, amelynek hatására a tévénéző embert búskomorság fogja el, tekintete lassan elfelhősödik, majd vágy ébred benne az Ószövetség olvasgatása iránt, hogy esti tévézgetés helyett inkább a seregek Urának világpusztító istencsapásokról szóló vidám kalandjaival múlassa az időt.
S ne higgyék, hogy ebbe az egészbe az Úristent én kevertem bele.
Ők voltak, ennek a műsornak a készítői, akik arról tájékoztattak minket az m1 honlapján, hogy szilveszterig keddenként állnak pódiumra produkciójukkal a „ma még ismeretlen kacagtatók", akik „a stand up comedy műfajának szabályai szerint, kellékek nélkül, közvetlenül a közönséghez szólva adnak elő humoros történeteket, vicceket és - akiket az isten is humoristának teremtett - egysoros poénokat".
Megmondatott, és így lőn.
Mert jöttek a ma még ismeretlen kacagtatók, kiálltak a zsűri elé, és azután verejtékeztek, nyögdécseltek, dadogtak, mekegtek, hadartak, nyeldekeltek, erőlködtek, hasztalanul igyekeztek, zavartan vigyorogtak, végül kiszáradt szájjal elhallgattak, s megszégyenülve pislogtak maguk elé. S abban a pillanatban, amikor szemük irgalomért esedezett, fülük pedig pirult, nos, akkor emelte meg a már említett kalapját a Magyar Televízió előtt a tévénéző ember, mert ráébredt hirtelen, hogy ez, a szilveszterre beharangozott nevettetős szándék, hát ez bizony átverés. Ez a műsor voltaképpen egy önismereti vetélkedő kíméletlenül őszinte, pszichodramatikus felfogásban, egy verejtékező, nyögdécselő, dadogó, mekegő, hadaró, nyeldeklő, erőlködő, hasztalan igyekvő és zavartan vigyorgó ország megkínzott arca a saját tévéjében.
- Atyámfiai, ilyenek vagytok ti és ennyit tudunk mi - ezt üzenték nekünk a műsorkészítők evvel a produkcióval, méghozzá nem csupán kellékek, hanem mindennemű humoros történetek, viccek és egysoros poénok nélkül.
Ebben a nevettetős műsorban ugyanis tényleg nem vicceltek.
Kérdés hát, hogy a Mondom a magamét! esetében kik szórakoztak, s miféle titokzatos módon az adófizetők pénzéből? A fellépők nem, a nézők nem, maguk a tévések pedig a stábértekezleteken alighanem sírdogáltak is. De elbúsultak a zsűri emberséges tagjai szintén: Csapó Gábor, Galla Miklós, Magyar Attila és Nagy Bandó András, akik csodálatra méltó türelemmel viselték a ma még ismeretlen kacagtatók súlyos inszinuációit.
Sőt, Galla Miklós arca egy német válságfilozófiai jellegű tanulmánnyal is felért, az ő keserű ábrázatára ugyanis ez volt írva: gyönge volt az én lelkem, felebarátaim, mikor elvállaltam e zsűrizést, és most itt ülök a tévének az ő stúdiójában, bazi nagy lámpák sütik az én fejemet, és nem kegyelmez énnékem az Úr, hanem szilveszterig, ha ez így megyen tovább, bizony elveszejt.
