– Van olyan tinglitangli, amit szeret?

Presser Gábor

– A tinglitangli egy könnyű kézzel játszott, vagy könnyű füllel hallgatott „valami”, amire nem nagyon kell odafigyelni. Megy rutinból, és nincs igazán szerepe az ember életében.

– Van ilyen a kedvencei között? Egyáltalán meghallgat ilyeneket?

– Olyan nincs, hogy direkt tinglitanglit hallgatok, de van, hogy észre sem veszem, és akkor nem bosszant.

– Milyen zene bosszantja?

– A művészetnek mindig vannak olyan képződményei, amelyek az embereket bántják. Bosszantják. És az a szép, hogy mindannyiunkat más. Régen, amikor itt ketrec volt – ezt vasfüggönynek is hívták –, zenehallgató körök alakultak. Kevés lemezt lehetett megszerezni, összejártunk zenét hallgatni. Akár klasszikust vagy dzsesszt. Utána meg beszélgettünk róla. És nekem mindig az járt a fejemben, ha mindenki „tíz pontot” ad, akkor is mindenki másért adja a tíz pontot, valamit másképp hallott. Nehéz megmondani, mi az, ami bosszant.

– Megpróbálja mégis?

– A nagyipari zenét nem nagyon szeretem. Amit a kiadó úgy „csináltat” meg, hogy csak az számít: a média hajlandó legyen lejátszani a dalt. Ha pedig ezt nem tudja, vagy nem akarja a művész, akkor ő nem kell a kiadónak, mert nem hasznos. Így aztán mindig, minden verzióban az alkotó van a sor végén.

– Előfordult önnel is, hogy azt mondták: a zenéje nem eladható?

– Hát hogyne, régen is így volt, de azért mindig jól jártak a kiadók, nem kell félni. Valamikor régen – bár nem így hívták – politikai cenzúra volt, most meg gazdasági.

– Ha zongorát lát, érez kényszert, hogy leüljön játszani?

– Van ilyen. De az is előfordul, hogy meglátok egy zongorát, és megijedek: hátha valaki kérni fog, hogy zongorázzak.

– Írt már álnéven?

– A nyolcvanas évek végén, amikor Kentaur még nem színházi díszlettervező volt, hanem azt hittük, festőművész lesz, és jól énekelt, kérte, hogy írjunk neki dalokat. Addig mindig korban valahogy hozzánk illőkkel dolgoztunk, itt viszont 17-20 évnyi korkülönbség volt. Ezért azt találtam ki, írjunk neki Dusánnal álnéven, hogy ne velünk foglalkozzanak, hanem ezzel a nagyon tehetséges fiatallal. És ne mi legyünk szem előtt, pont olyanok, akiket az ő generációja meg akar haladni. A szerzők legyenek inkább Kentaur háttéremberei. Nekünk zeneileg erős volt a kihívás. Akik nem tudták – és kezdetben tényleg senki nem tudta –, hogy mi vagyunk az álnevek mögött, azt gondolták, helyén lévő generációs anyagot hallanak. Jól átvágtunk mindenkit… Aztán lelepleztek, és a második Kentaur-lemezen már nem hülyéskedtünk.

– Mi volt az álneve?

– Én voltam a P. Bogár, ez egy anagramma, Dusán pedig a két gyereke, Natasa és Krisztián után lett Nati Krisztián.

– Még mindig két és félezer métert zuhanyzik?

– Az uszodahumor. Nem úszom olyan sokat, de megvan a magam kis rituáléja az uszodában: szauna, hidegvíz, nedvesgőz és így tovább. Aztán úszás és a tornalecke a zuhany alatt, amire kényszerítve vagyok a különböző gerincbalhéim miatt.

– Sok rituáléja van?

– Gyerekkoromban nem mertem oda lépni, ahol a járda szélén összeértek a kövek. Mert akkor feleltetni fognak. Ma az ember koncert előtt végiggondol dolgokat. De olyan nincs, hogy bal lábbal lépek először, mikor odamegyek a zongorához. Azt gondolom, minden szorongó embernek vannak babonái.

– Playbackezett valaha?

– Persze. A régi televíziós képfelvételekhez, amikor a már kész lemezhez készült a „klip”, bár ezt a szót még nem használtuk. A videoklipek azóta is így készülnek. De koncerten ilyet életemben nem csináltam. Olyan nálunk nem volt, hogy a közönség fizetett, és mi playbackeztünk. Egyébként, ha belenéz azokba a régi LGT-s felvételekbe, mikor még egyáltalán szerepelhettünk a televízióban, akkor lehet látni, hogy playbackezésben egyikünk rosszabb, mint a másik. Nem ment. Mindig ájultan nézem, miért ilyen rohadt jól csinálják az amerikaiak meg az angolok. Mert hogy ez is munka, marhára begyakorolták, és tudják, ha nem jók, soha nem hívják őket még egyszer…