|
Hírlik, más városok merülőben lévő színháza mellé is megszervezik az egyetemi fokú színházi képzést. Fejkvóta szerint ontják a kiképzett színészeket, tervezőket, dramaturgokat, teatrológusokat. Amint kijöttek az egyetemről, hol kiképzést kaptak középiskolás fokon, körülnéznek a világban: miből ebédeznek, vacsorálnak. Van-e szükség ennyi diplomás, pecsétes színészre? Jóra igen. Nagyon jóra égetően. Közepes színészből jó a termés. Bőven ellátottak vagyunk évadszám színen alvókkal, redves eszközökkel dolgozókkal, nyugdíjig nyílt színpadon elunatkozókkal.
A színházak államosítása után sokáig hálakönnyeket hullattak agg színészek, hogy véget ért létbizonytalanságuk, befejeződött sanyarú kiszolgáltatottságuk szélhámos, a bevétellel szökdöső direktoroktól. Állami tisztviselőként nyugdíjat élvezhetnek az állami kezelés jóvoltából. A könnyek nem publicisztikai megrendelésre peregtek. Őszintén meghatódtak az öreg komédiások. Őszintén hálálkodtak. Biztos kenyér lett a színház. Nyugdíjig mindenki kihúzta. Akár lehetett használni, akár megrokkant tehetsége. A társulatok létszáma kórosan duzzadt. Humanitárius összetételű lett a színházak zöme. Ha már ottrekedt az együttesben kivénhedtségére valaki: szerepet is követelt, foglalkoztatásért nyúzta rendezőjét, direktorát. Nem beszélve a művészeti díjakról, amik lassanként nyugdíj-kiegészítéssé meg kilométerpénzzé lettek. Annyi oroszlán farkát cibáló bátorság ugyan kibe szorult volna, hogy mellőzött színésznek szemébe mondja: tehetségeddel még nézőnek sem vagy alkalmas a színházban. Lassanként szeretetotthon lett a társulatokból. Az adminisztráció valósággal fellélegzett temetésekkor. Felszabadult egy státusz.
Végzett színészeknek nem lett szerződésük. Nem siránkoztak. Saját lábukra álltak. Létre szervezték társulatukat. Időközben némelyikük szerződéshez jutott. Kedvük megmaradt szabad embernek lenni. A HOPPart Társulat nem pókhálós ócskaságokkal bumlizik. Most elvetemült ötletként Heinrich von Kleist Hermann csatája öt felvonásosát nyuvasztották be az Odeon-Lloyd mozi előcsarnokába (földön ülő, vagy falnak támasztott nézőknek- telt ház!), az ötödik felvonást a barbárul feltrancsírozott mozi-terem meghagyott felében játsszák. A hatalmas létszámú drámát ennek előtte 1984-ben adta a Vígben a bochumi Schauspielhaus Claus Peymann rendezésében. Hermannt a bécsi Burg büszkesége Gert Voss alakította. Kirsten Dene játszotta Thusneldát. Tékozlóan gazdag színház volt a Herrmannsschlacht. Az elején egy leölt ökörből két vödör vér ömlött ki. Páncélzatok, fegyverzetek arzenálja. Tömegek rohamoztak a csatákban. Mindezt elképesztő fényekben. Semmi lámpa szemből, csak kontrában. A zsinórpadlásból két darab kétezres fényszóró függőlegesen világította meg a szereplőket.
Az Odeon-Lloyd moziban az Örkény Színház cingár színésze, Polgár Csaba, első rendezéseként nem dúskálhatott. Antik iparművészeti egyenruhák helyett kék melegítőt hordanak a germának, pirosat a rómaiak. A mozi előcsarnok iparművészet-alji műbőr székei, kanapéi, sörös rekeszek a kiállítás. A legerőteljesebb mozgás, amikor Tóth Orsi, a királynő kijön a női vécéből, vagy berontanak a szereplők a pénztárfülkében és onnan kémlelődnek. Kezükben lángpallós az égő neoncső. A színpadon Máthé Zsolt egészen kifinomult, bravúr balettet ad elő, pantomimjében megjelenítve a szöveget. Az alászálló holdfényt tenyerével költői módon lebegtetve.
A romantikus áltörténelmi dráma a HOPPart felfogásában csupa ironikus játék, játékos irónia. Miközben a társulat komoly pátosszal nyúlt Kleist szövegéhez. Radnay Csilla előző este a Centrál Színházban jellegtelennek mutatkozott. A mozi előcsarnokában sokféle volt: eszes, gunyoros, szenvedélyes. Még egy kis kiontott embervér is odaszáradt a szája szegletéhez. Takács Nóra Diána a Rákóczi úti tanintézet lépcsőházában játszott K. mamában markáns tehetségnek rémlett. Az Örkény Színházban több szerepben létszámszaporító plusz egy főnek hatott. Zsebkendőhossznyi távolságból a moziban leolvasható tekintetéről belső őszintesége, igaz hajlandósága a finom iróniára, a tarka groteszkre.
Optikai csalás, persze, testközelből nézni színészi játékot. Erős, sugaras, hatékony az, ami a rivalda vámsorompóján sokat veszít értékéből. Van színész – aki színházilag szólva – nem jön át a rivaldán. De az is elgondolkodtató, hogy befogadó készségünket megváltoztatta a filmek premier plánja meg a televízió arcba hajoló közelsége. A kőszínházi előadás-intézményeknél ezért találunk manapság több gyönyörűséget és tisztább őszinteséget az off-színházakban. Alkalmi játékhelyeken. Őszintébbnek hatnak a játékosok szenespincében a nagyszínpadi előadásoknál.
Tóth Orsolya az a színész, akit roppant buta kritikusok „eszköztelennek” bélyegeznek, mert nem lóbálja feje felett karját, nem veti magát fájdalmában a porba. Csak áll. Szembefordítja arcát a nézőtérre. Nem szántja zifferblattját a kiállt kínok grimasza. Valahogy tudni: mire gondol, mit érez, mi fáj neki.
Ő történetesen hazajön Cannesból, ahol Mundruczó bemutatóján végigvonul filmcsillagként a vörös szőnyegen. Másnap munkába áll pincérnőként, mivel a következő filmig is meg kell élni valamiből. New Yorkban is így megyen. Ez már Amerika!
Mátyássy Bence úgy közlekedik a poroltós ókorban, mint egy angol társalgási darab teához uborkás szendvicset fogyasztó elmés úriembere.
Bánki Gergelynek feltehetően kétszeresek hangképző szervei. Az egyikkel tisztán, drámai nyomatékkal, jelentős súllyal beszéli Márton László színházra termett fordítását. A másikkal kása ömlik ki a száján. Talán volapük kása.
Tisztán és szépen énekelnek. Szilágyi Katalin olasz nótája kicsillog.
Beethoven zárótételét más szöveggel, parodisztikusan dalolják, de miként intelligens művészek parodizálnak: mérhetetlen komoly ünnepélyességgel teszik.
Roszik Hella egy leltári poroltóval kezében célszerű pánikkal egyszerre csillapítja és ironizálja a tűzvészt. Gémes Antos megszelídített vadember. Úgy rémlik, puszta kézzel kicsavarja tövestül a tölgyfát, de kiderül: csak engedelmes katona.
Izsák Lili látványtervezőként gazdag leleménnyel tette a köznapi, másra rendelt tárgyakat és építészeti részleteket játékra alkalmas színházi résztvevővé.
|