Megszólalnak a nyolcvanas évek: Víg Mihály, Méhes Marietta és Nedeczky Júlia a Gödör Klubban, kedden

MTI - Szigetváry Zsolt - MTI

Amit olvasunk: a csütörtöki koncertre minden jegy elkelt. Amit látunk: már kedden is kígyózó sorok a hely előtt, odabenn tömeg. Amit meg érzünk: akármekkora közhely, ma a Gödör a generációs olvasztótégely. A város legjobb bulija. Tök mindegy, hányszor csúszik falsba M. M. hangja, meg az is, hogy bénáznak. Még mindig. Az se számít, hogy halknak tűnik a koncert. A dalok ettől még ugyanolyan erősek. Csak nézzük a nőt, előtte kottatartó, nézzük Nedeczky Júliát, Víg Mihályt, Keszei Krisztiánt, Horváth Gábort és F. Tóth Pétert, a vendégek közül Másik Jánost (a többiekről, Lukin Gáborról, Menyhárt Jenőről, Vető Jánosról lemaradunk, biztos fröccsöt veszünk éppen), a körülöttünk álldogálókat, éneklőket. Bőven találunk közöttük alig nagykorút és majdnem nagypapát, sőt komplett családot is. A pultnál egy rokonszenves negyvenes fizikussal és barátnőjével elegyedünk szóba, aztán a tömegben kissé neurotikus, ám szerfelett imádnivaló huszonéves barátnőnkre gondolunk, akinek mindenről egy Trabant-dalszöveg jut eszébe. S akinek születésekor M. M. már rég Amerikában élt. És mégis. Hogyan, miképpen válik legendává egy, kétéves működése alatt legfeljebb háromszor koncertező, évtizedek óta inaktív banda? Erre nincs pontos válasz. Méhes Mariettával még a koncert előtt beszélgettünk.

- Majdnem húsz éve azzal indokolta egy, a Magyar Narancsban megjelent interjúban a „disszidálást", hogy az igaz dolgokat szereti. Az Egyesült Államokban igazabbak a dolgok?
- Sokan utalnak vissza arra a bizonyos Narancs-interjúra... Jó régen volt már. Hogy mi volt akkor a fejemben, már nem is tudom pontosan. De valószínűleg azt próbáltam kifejezni, hogy autentikusan szeretném élni az életem.

- Ami már csak azért is lepett meg sokakat, mert igencsak népszerű személyisége volt az alternatív kultúrának, filmnek, zenének...
- 1984-ben, a rendszer miatt főleg, súlyos döntés volt, ha valaki elment az országból. Ha disszidált. Engem mindig nagyon bántott, hogy ez ilyen fekete-fehér dolog. Úgy gondoltam, hogy szabad ember vagyok. Ha el akarok menni, elmegyek. Ha vissza akarok jönni, akkor visszajövök. És nem tetszett, hogy mégis választásra kényszerítettek. Ha ugyanis disszidált az ember, akkor legalább öt évig tartott, míg elévült a dolog, és visszatérhetett anélkül, hogy letartóztattak volna. Kétségtelen, volt a távozásomban egyfajta lázadás: oda megyek, ahová akarok, nekem senki sem mondhatja meg, mit csináljak, mit ne. Igen, sikeres voltam - egy alternatív, underground közegben. De egzisztenciális, megélhetési dolgokban ez egyáltalán nem tükröződött.

- Mikor járt legutóbb itthon?
- Hat éve.

- Mit csinál most Amerikában?
- Eredetileg is grafikusnak készültem, mikor pedig elmentem, beiratkoztam egy iparművészeti főiskolára, ahol grafikát és illusztrációt tanultam. Az elmúlt húsz évben alkalmazott grafikusként dolgoztam. De mindig is a gyerekeim, a családom volt a legfontosabb. Ez persze ma is így van - csak mára fölnőttek a gyerekek. Azért is vagyok most itt, mert nagyjából lezárult egy szakasz a személyes életemben. Újra kreatív dolgokat akarok csinálni. Egyébként is terveztem, hogy jövök Magyarországra, szeretnék kiállítani ugyanis. És pont jött a meghívás a VilágVelejétől. Először azt gondoltam: áh!, nem fogok én énekelni. Aztán pedig átgondoltam, és arra jutottam, hogy egyáltalán nem rólam van szó, hanem a dalokról. Amelyek jó néhány embernek nagyon sokat jelentenek ma is. Amelyek részei lettek egyfajta kultúrának. Közben meg fölnőtt egy egész nemzedék, amelyik soha nem hallott minket élőben.

- Mit gondol, a Trabant-számok vajon ma is relevánsak még, vagy inkább nosztalgiázni jönnek el az emberek egy ilyen koncertre? Lehet éppen a nosztalgia a relevanciája ezeknek a daloknak?
- Nyilván is-is. Mindenkinek más okai vannak. De mindig, mikor meghallgatom ezeket a dalokat, elcsodálkozom, hogy nahát, ezeket még mindig hallgatják? Vajon miért? Amikor írtuk őket, nem gondoltunk erre. Amúgy tényleg jó dalokról van szó. Őszinték. Persze, csomó technikai hiányosság fellelhető bennük, nagyon távol vannak a tökéletestől. De hát ez egy alternatív zenekar volt. És bármilyen furcsa is, az egész csak úgy másfél-két évig tartott, összesen kétszer-háromszor koncerteztünk. Maga a „dolog", a Trabant tulajdonképpen minimálisnak tűnt ahhoz képest, ami később lett belőle. A dalok ma is élnek szerintem. És nagyon is értem, miért tudják megszólítani a fiatalokat. A szövegek állandó, mindenki számára ismerős problémákról szólnak. Kapcsolatokról, egzisztenciális gondokról, ilyesmikről.

- Xantus János filmjében, a Tangó című szám után csillogó szemmel kérdezte az éttermi asztalnál: lehetne belőlem énekesnő? Odakinn énekel?
- Nem. Nem is énekeltem soha. Nem vagyok énekesnő, nem vagyok zenész sem. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a kultúra szinte minden területe átfedésben volt a többivel. Abban az időben a képzőművészek filmeket kezdtek forgatni, megjelent a videó műfaja, a művészek installációkat kezdtek készíteni, előadásokat tartottak. A frissesség, a kísérletezés volt jellemző. Hogy mi összehoztunk egy zenekart, csak egy, az addigiaktól eltérő eszköz volt arra, hogy elmondjuk, amit akarunk. Félig viccből kezdtük el egyébként. „Csináljunk egy zenekart!" „Oké, akkor én majd énekelek!" Elkezdtünk számokat írni, otthon felvettük őket, és hirtelen mindenki nagyon szeretni kezdte a Trabantot. Kazettákat kértek. Pillanatok alatt népszerűek lettünk. Nem lehetett nem koncertezni. Persze, nagyon sok kritikát kaptam, hogy nem tudok énekelni. Erre viszont azt mondtam, hogy az első egy-két koncertjén nyilván Mick Jagger sem úgy énekelt, mint a Rolling Stones fénykorában. Ez túlzás, persze. Nekünk, mint mondtam, tényleg vagy három koncertünk volt összesen. De még egyszer: az egész nem rólam szól. Hanem a zenéről, dalokról.

- Fázik még az eszkimó asszony?
- Fázik. Amikor hideg van, akkor fázik.

Kapcsolódó cikkek: Rocktörténeti pillanat: újra együtt a Trabant | Csak a zene számít | Tiszta forrás palackból | Tiger Lillies - brechti punk kabaré | Még mindig a blues - meg egy kis folkrock