Till Attila
Népszabadság - Szabó Bernadett Nyilván nem Till Attila a hibás azért, hogy a TV2 marketingrészlegének illetékese fejest ugrott a közhelymedencébe, s önfeledten lubickolt benne zárásig. Persze akad olyan eset, amelynél felvetődik a műsorvezető felelőssége: ha olvasta e kiajánlót publikálása előtt, vagy ha nem. Alapvetően semmi jelentősége az e miliőben megszokott nívón készült dolgozatnak, csakhogy a programban sokkal több gondolat lelhető fel, mint a szegényes beharangozóban.

Ezt már abból is sejteni lehet, hogy a csatorna keddenként, este tizenegy után vetíti a Propaganda című műsort. Éppen abban a sávban, amelyben az értelem föltűnése a képernyőn a tiltottból a tűrt kategóriába vándorol. Ráadásul a portrésorozat korábban évekig képernyőn volt, prímán bemutatott megannyi érdekes figurát. Újraindították. Elöljáróban fontos megjegyezni: alig akad olyan tartalom a nézettségi versenyt uraló csatornáknál, amely rivalizálhatna vele, ám attól, hogy valaki dobogós helyen végez a hotdogevő verseny nyugat-magyarországi döntőjében, nem feltétlenül lesz a nemzet sportolója.

Pedig a minden adásban két polgárt bemutató Tilla olykor meghökkentő választásai telitalálatnak tetszenek. Karácson Tamás (vesd össze: Fluor Tomi) például az ötletgazdagság emblémája. Első reakcióként fölöttébb hatásos cöcögni, az arcot a kézbe temetni, majd földobni a visszafogottan kreatív „Ide jutottunk?” kérdést. Ez a díszbemutató nyilván indokolt és nélkülözhetetlen az Opera büféjében, de a társadalom megértéséhez nem sokkal visz közelebb, ha figyelembe vesszük, hogy nevezett előadó Mizu című slágerét aktuálisan több mint 13 millió alkalommal nézték meg a YouTube videomegosztón. Nem mellesleg a srác fölfoghatatlan sztorikat mesél arról, kérésre miként izzadja össze rajongói zsebkendőjét, s hogyan cselezi ki a szerelemnek nevezett pániktól eszüket vesztett tinilányokat. Hozzávetőleg három perc alatt többet mond el jelen környezetünkről, mint néhány szivarfüsttől szagló papírra vetett mélyanalízis meg harmincmillióért rendelt úgynevezett tanulmány.

Ebben a szürke zónában megannyi műsor találhatna otthonra. Mert akkor is közelebb jutunk a mindennapi valósághoz, amikor a bulvárkultúra ikonjait nem a celebvilág fenntartói és uralkodói vallatják, hanem olyanok, akiket a társadalom érdekel. A közeg, amelyben élünk. Ennek megértéséhez pedig Fluor Tomi is kell. Csupán zártkörű konferenciákon és ókori történelmet feldolgozó kurzusokon nem megy. Az már a XXI. századi Magyarország különös bája, hogy franciáról fordított doktori disszertációk is módfelett hasznos segédanyagot nyújtanak a jelen értelmezéséhez.

És Tilla találkozása a látássérült fiatalemberrel szintén a jól sikerült riportok egyike. Ha másért nem, mert látszik rajta: érdekli, miként élnek a majdnem vakok a toleranciájáról kevéssé híres közösségben. Amúgy Alföldi Róbertet meg Kamarás Ivánt és Szalóki Ágit hallgatni is kellemes. Attól a gondolattól azonban nem tudunk tágítani, hogy ez az attrakció lehetne még jobb. Meglehet, Tilla annyiszor folytatott reménytelen dialógust az Alekoszokkal szépen ellátott Összeesküvők című feleségkereső kabaréban, hogy kissé berozsdásodott.

Pedig jó lenne, ha összeállna a kép. Ez lehetne a Propaganda, amelynek célja a reménytelen kertévék útbaigazítása, óvatos kritikája. A műsor messze nem fáklya, de legalább égő gyufaszál.

A sötétben még az is sokat segít.