Az aranymetszés olyan arányosság, amely a természetben és művészetben is gyakran megjelenik, egyensúlyt teremtve a szimmetria és az aszimmetria között – szól a meghatározás. A matematika nyelvén: az egész úgy aránylik a nagyobb részhez, ahogyan a nagyobb a kisebbhez. Némiképp tovább egyszerűsítve – hajdani gimnáziumi rajztanáromat idézve –, ha egy festmény vagy szobor láttán egyfajta derű, harmónia ragad el, s úgy érezzük, hogy amit látunk, az szép (Heidegger idevonatkozó filozófiai tanaival most ne bonyolítsuk a képletet), akkor a műalkotásban gyakran felfedezhetjük ezen arányosság szabályait.

Aranymetszés néven fut a magyar 1-en az a kulturális magazin, amelyet jó eséllyel legfeljebb fanatikus filoszok néznek – reméljük, vannak azért jó pár tízezren –, mert két új magyar sorozaton is át kell rágniuk magukat, amíg végre hétfőnként, tizenegy óra után tíz perccel sorra kerül. Régebben ezen a napon nem is volt adás, akadtak, akik ilyenkor társastáncra jártak, takarékos ember meg hétfőre hívott vendégeket, mert jól lehetett variálni a vasárnapi sülthús-maradékot franciasalátával, s nem ugrált fel senki, hogy menni kell, kezdődik a krimi. Mára elveszett a hétfő, meg persze a társastánc is, minden este tévét nézünk, a sült húsból meg marad ugyan, csak már vendégeket nem hívunk.

Az Aranymetszést jó nézni. A műsorvezető, Mohácsi Szilvia nagyon is harmonikus. Sok más, hasonló szerepkörben lévő társával ellentétben nem köldökig hasított dekoltázzsal, vagy ugyanide tendáló szoknyahosszal, imbolygó járással, műmosollyal hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy szépen beszél, a megfelelő pillanatokban gesztikulál, s egész lényével azt sugallja: fontos vagy nekem, néző, el akarok mondani neked valamit! Majd jönnek a riportok és interjúk – főként interjúk, riportra már itt se nagyon marad erő... –, s kezdi az ember úgy érezni, jó helye van ott, a fotelban. Régi, bizsergető érzés keríti hatalmába, bár tegyük hozzá, „korosztályos” bizsergés ez, mai húszasokat, harmincasokat bizonyosan nem érint.

Mintha a hajdani Baló György-, Érdi Sándor-, Kepes András-, Petrányi Judit- vagy Szegvári Katalin-féle Stúdiót látná: úgy tűnik, van idő egy-egy témára, nem kell néhány gyors snittel, zsezsegő kameramozgással, pergő fel- és lekonferálással elintézni mozit, színházat, fotót, dzsesszt, kiállítást, könyvet. Jó ez a lassúság, belefér egy Ferenczy Károly-életműkiállítás bemutatásába, hogy három művészettörténész is megszólaljon, s megtudjuk azt is, ez a mi szelíd-modern festőnk, ha a munkáiról nem is, de a teniszről annál többet értekezett. Jó látni a fecskefarkú lepkét elkapó gyurgyalagot: a díjnyertes pillanatot megörökítő természetfotós-biológus, Szentpéteri L. József arról beszél, hogy három napig hiába várt, s majdnem feladta, amikor szinte véletlenül, egy már-már reflexszerű kattintásra megszületett a tökéletes fotó.

Jó nézni Péreli Zsuzsa gobelinjeit Győrben, megtudni, hogy egy hímezni szerető hajdani apáca aranyselyem fonalait őrzi egy régi kartondobozban. Jó hallani, amint Joanna Bator lengyel írónő arról mesél, hogy neki Magyarország málnaillatú, Tommy Vig, Hollywoodból visszatért magyar dzsesszdobos meg arról, miként ugrott be egy szám erejéig Miles Davis zenekarába. S ha már aranymetszés: a Waldorf kórus a Turbó zenekarral, a Zagar együttes pomázi tűzoltókkal, svéd zenészek meg egy tornacipővel zenélnek együtt a Kodály-módszer jegyében. Az Új Színházbeli Don Carlos rendezője, Bagó Bertalan szerint pedig olykor a hatalom is rádöbben: szüksége van érzelmekre.

Szimmetria, aszimmetria, egyensúly – érdemes értük hétfőnként ébren maradni.