Hé, mondd, mi lesz velem, / ha halkabban szól a rock and roll? / Hé, mondd, mi lesz velem, / ha elfáradtál a dalomtól?, kérdezi a zenekar a színpadról úgy fél nyolc körül. A jövő firtatását most még nem igazán tudjuk hová tenni, most még most van, most még egyáltalán nem halk a rock and roll, viszont hangos; és senki sem látszik különösebben fáradtnak, amennyire a sötétben meg tudjuk ítélni. Még jó, egyébként: alig két perce kezdődött el az LGT-koncertmaraton a Sportarénában, a nehezen értelmezhető műfajú „főpróbával” méghozzá. 

A startlendület elég jól elnyomja az Arénában mért fehérbor rettenetes ízét, a refrén alatt meg is beszéljük, hogy ebből aztán soha, de soha többet egy kortyot sem. Miután a fröccskérdést ad acta tesszük, teljes erővel tudunk figyelni arra, mit csinál Presser Gábor, Somló Tamás, Karácsony János, Solti János – vagyis a Locomotiv GT, valamint csatolt részei a színpadon. Abban viszonylag hamar konszenzusra jutunk, hogy hát igen, rock and rollt csinálnak, szüleink kölyökkora idéződik meg éppen, plusz a miénkből egy darab, ugye, hiszen együtt laktunk velük.

És mindig szólt a zene.

Presser kis „jóestét!”-párbajba bonyolódik a közönséggel, aztán bemutatkozik, ugyanerre biztatja a tömeget is, „még egyszer!, ezt így nem lehet érteni”, viccelődik, aztán még jobban belendül a Vonat. A tudósítóban a Budapest-Lőkösháza viszonylat dinamizmusa idéződik fel koncert közben, és most kivételesen nem sértegetni akar a hasonlattal. Arról van szó ugyanis, hogy akad pályaszakasz, amin nyugodtan tolhatja a mozdonyvezető, ami a csövön kifér, ugyanakkor nagyon jól tudja azt is, hol kell lassítani egy kicsit, hogy ne legyen baj.

Itt mondjuk a legnagyobb baj, ami történhet, hogy a rajongók halál rekedten, teljesen átizzadt pólóban mennek haza, s ez azért nem olyan nagy tragédia. Mégis: az eredetileg hetvenszámos alapsokaságból (Presser Gábor beszélt erről a Népszabadságnak adott interjúban) úgy válogatták ki, rakták össze a koncert anyagát, hogy időről időre megtörje a tombolást egy kis melankólia, egy kis csendes rock, egy kis emlékezés, vagy mondjuk balladisztikus ballagás. A Jött a doktor áramló instrumentális része, vagy a Segíts nekem lassú feszültsége („Szerintem a legszebb Somló–Dusán-dal”, konferálja fel Presser a számot) zenei, a Barta Tamásra emlékező blokk pedig lelki szempontból tűnik erre jó példának.

Az Álomarcú lány és a Nem adom fel után kicsit zavarba jövünk – a színpad elsötétül, majd kezdetét veszi ugyanis egy kemény, csakhamar azonban kissé fárasztóvá váló dobszóló, ami olykor egészen a modern elektronikus műfajok némelyikére jellemző gyorsasággal és hangzással operál. Hogy akkor most mi van. Kisvártatva azonban Karácsony János tűnik fel a reflektorfényben, a rendezői bal egyik felső szektorában, hogy egyedül énekelje-gitározza el Az utolsó szerelmes dalt.

Újabb elsötétülés után pedig Pressert látjuk meg a dühöngő közepén felállított kis emelvényen, aki arra biztat, hogy menjünk ki a hegyoldalba, mire nagyobb társaság rohan be, fehér zászlót lengetve. A trupp valószínűleg ugyanazokból áll, mint akik korábban a nagyszínpadon felállított állványrendszeren vezettek elő kissé dadaistának tűnő mozgásformákat.

Mindenesetre Karácsony és Somló is befut Presser mellé, már együtt vannak, amikor utóbbi elmondja, nagyon hiányzik neki a Tabán, úgyhogy most képzelje azt mindenki, hogy ott vagyunk, ezután együtt nyomják, hogy Miénk itt a tér, meg hogy Annyi mindent nem szerettem még. Kiskoncertet adnak a nagykoncert közepén a zenész és énekes segítőkkel, vagyis Papesch Péterrel, Csányi Pistivel, Deli Domonkossal és Kovács Kovax Péterrel. Na és a Barta Tamás gitárverseny nyertese, Enyedi Sándor. Még beatbox is van.

A banda „kedvenc Dusán-szövegével” megkínált Magyarország közben pirosban és zöldben játszanak a fények, a hátsó nagy kivetítőn a szöveg is beúszik. A vizuált egyébként nem gondolta túl az LGT: többnyire a dalokhoz tematikailag kapcsolódó képi patterneket látunk, a Síneken című szám közben például, jé: síneket. Vagy éppen magyar szavakat – cirill betűkkel, mint A szívbajt hozod rám közben. A Locomotiv utáni GT pedig egészen sarló-kalapácsszerű formát ölt...

Időről időre felbukkan a már említett kiegészítő, alkalmasint fiatalokból álló társaság, nem is tudjuk, talán azt üzenve, hogy az egy-két (sőt három-négy) generációval ezelőtti zenék bizonyos esetekben a mostani tinédzsereket sem hagyják jéghidegen. És abból, hogy a koncert előtti sorbanállás közben (még egyszer: soha ne igyanak bort az Arénában!) szép számmal láttunk fiatal arcokat, akiket gyaníthatóan nem fenyítésképpen hoztak el a szüleik a koncertre, azt a következtetést vonjuk le, hogy az üzenet tulajdonképpen nem is hülyeség.

Kétségtelen: nem arról van szó, hogy rozoga taták veretik a csak őket érdeklő rock and rollt a színpadon. Somló üzembiztosan váltogatja a hangszereket, akárcsak Karácsony a gitárokat, Solti és Presser lendülete sem lankad, pedig már az LGT összes korszakát felvillantó koncert harmadik órájában járunk. A Mindenki után megköszönik szépen, hogy eljöttünk, de csak azért, hogy aztán a ráadásban még rendesen bevallják, hogy nekünk írják a dalt. Azt is, amelyiket lassan elfújja a szél. Az utolsót.

LGT