Dave Mustaine-ről égóta tudjuk, hogy ő a világ egyik legrosszabb énekese és az egyik legjobb gitárosa egyben.

Reuters - Stoyan Nenov

A szervezők két előzenekart is bedobtak a Megadeth elé, akik két dal között nem győzték megköszönni a lehetőséget. Az elsőnek kifejezetten örültem: a kanadai 3 Inches of Blood egyértelműen azt este meglepetése volt. Klasszikus brit metál alapon nyugvó vágtázó riffeket és szólókat lövelltek felénk a színpadról, melyeket olykor trash tempóra gyorsítottak. Kifejezetten kellemes elegyként hatott ez, különösen, hogy a néhány másodperces „pihenők" alatt némi gothic hatást is felfedezni véltem. Felírtam ezeket a vancouveri srácokat a listámra, felkeltették bennem a vágyat, hogy belehallgassak az albumaikba, ez pedig a lehető legtöbb, ami egy rövid felvezető fellépés során elérhető.

Korántsem volt ennyire kellemes a szembesülés a második felvezető, DevilDriver nevű formációval. Kerestem a darálásukban a költészet legapróbb nyomait - mert hát mégiscsak zenéről volna szó -, de sehogy sem sikerült: a gépies fejrázások és halálhörgések között, a finomságnak, érzékenységnek még a szikráját sem villantották meg. Kifejezetten kellemetlen elegye volt ez a hardcore és a death metálnak, lélektelensége miatt olyan élmény volt, mintha csak egy szöget akarnának beverni a fejembe, ráadásul úgy, hogy a kalapáccsal olykor mellécsapnak, és direktben fejbe vernek.

A Megadeth körülbelül fél tízkor lépett a színpadra, és ahogy várni lehetett - a kifejezetten rövid, bő hetvenperces show alatt - elsősorban a dicső múltra alapoztak. A program gerincét a húsz évvel ezelőtti Rust in Peace-album adta - egy szám híján az egészet előadták -, de számos jól ismert dal köszönt vissza az 1992-es Countdown to Extinctionről is. Érdekes ez a visszatekintés. Egyértelmű, hogy a banda e két korong idejében volt ereje teljében, sőt az utóbbival még a rá­diók és a zenetévék főműsoridejébe is beküzdötték magukat. Akkoriban újdonság volt az eszelős tempójú speed metal Dave Mustaine progresszív riffjeivel, és a gyakran politikai mondanivalóval telepakolt Mega-recept. Mustaine, a Metallicát 1981-ben alapító, de két évvel később kirúgott gitáros, immár abszolút frontemberként vezette csapatát, és nagyon tudta, hogy mit akar. Meggyőződésből születtek a nótáik, ám - például a DevilDrivernél hiába keresett - líraiság itt vastagon átitatja a számokat. Lágy dallamokkal megpuhítanak, hogy aztán amikor hirtelen elementáris erővel rázendítenek, annak tényleg legyen tétje.

A budapesti koncertet elsősorban azok élvezték, akik képben voltak a húsz évvel ezelőtti Megadeth-szel. De azok nagyon. Még akkor is, ha a Petőfi Csarnok levegőtlen és sörtől bűzlő terei, a hangosítás erősen megkérdőjelezhető kvalitásai és nem utolsósorban Mustaine szemmel látható fáradtsága - még szabadkozott is, hogy október óta folyamatosan turnéznak - súlyosan rombolta a koncertélményt. A kimerültség főleg a frontember énekteljesítményén jött át, vékonyka hangja olykor megbicsaklott, máskor pedig elképesztően hamis volt. Persze nem fair „MegaDave"-en köszörülni a nyelvünket, hiszen régóta tudjuk, hogy ő a világ egyik legrosszabb énekese és az egyik legjobb gitárosa egyben.

A Megadeth a csaknem harmincéves pályafutása során sok mindent túlélt. Például Mus­taine drogproblémáit, a kilencvenes éveket, amikor bedumálták nekik, hogy popsztárok is lehetnek, és ezért ijesztően mainstream hangzású dalokat nyomattak, és a kétezres évek elejét, amikor úgy tűnt, hogy a frontember csuklósérülése miatt végleg feloszlik a zenekar. 2004-ben mégis feltámadtak egy egészen kitűnő koronggal (The System Has Failed), tavaly is kiadtak egy tisztességes albumot (Endgame). Visszatértek a saját alap­jaikhoz, nem nagyon akarnak toplistákra kerülni - valójában ez a legnagyobb erősségük. Persze a My Waynek vannak következményei: ha kilenc év szünet után Budapestre elhozta őket valaki, akkor az legfeljebb egy tábortüzes Pecsa-koncertet ér.

Kapcsolódó cikkek: VIP-jeggyel testközelbe kerülnek a sztárok | A nap kritikája: (Végső): A dzsessz nomádjai | A nap kritikája (Fáy): A szürke árnyalatai | Elfelejtett Bolero | Egynek jó