Nyíregyházán mindenki tirpák
De mit jelent tirpáknak lenni ma Szabolcsban? Miféle identitást ad ez a kötődés a huszonegyedik században? Ez a tradíció vajon élő kultúra-e, vagy a sóstói múzeumfaluba való emlékek puszta gyűjtőneve? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet föl az olvasóban A Vörös Postakocsi című, Nyíregyházán szerkesztett művészeti, tudományos és közéleti folyóirat legújabb tematikus száma, amely a napokban jelent meg Tirpákok - tirpák pszicho alcímmel.
S az olvasóban fölmerülő kérdéseket rögvest megválaszolja a Mindenki tirpák című írás, amelyet Krúdy Gyula jegyez 1924-ből. Nyíregyháza szülöttje ugyanis azt írja: "Igen, én tirpák vagyok - mondja manapság a nyíregyházi polgár, akár zsidó, akár keresztény, akár pálinkát főzött az apja, akár a bokortanyák között nyomta az ekét. Ha nem volnának ezek a tirpákok viszont a legjobb magyarok - lehetőleg mindig függetlenségi pártiak a szabadságharc óta -, valahogy amerikaiasan hangzana ez a dicsekvés".
A tematikus számról Onder Csaba főiskolai tanár, a folyóirat főszerkesztője azt mondja: őt magát valamikor a nyolcvanas években, zalaegerszegi sorkatonaként "tirpákozták le" először - igaz, kisvárdai születésűként nem tudta, hogy ez a szó mit jelent. Az irodalomtörténész szerint nagyon érdekes jelenség, hogy a szabolcsi megyeszékhelyen idővel azok is vállalják ezt a lokálpatrióta kötődést, akik származásilag nem tartoznak az említett népcsoporthoz. Onder Csaba azt mondja: éppen a Krúdy által fölvetett gondolat - "mindenki tirpák" - adta a szerkesztőség számára a kezdő lökést ahhoz, hogy megvizsgálják, mit is lehet ma ezzel a tradícióval kezdeni. S hogy mit?
A főszerkesztő szerint kissé önironikus éllel nyúltak hozzá a témához, hiszen A Vörös Postakocsi oly módon vállalja föl ezt az identitást, hogy a szerkesztők között csak egyetlen "igazi tirpák" van. Onder Csaba szerint nem titkolt céljuk az, hogy hozzájáruljanak a szó "pozitív brandjének" kialakításához is. Ennek érdekében a hagyományt igyekeztek modern alakban megjeleníteni.
Jó példa erre az a képregény, amelyet Vietórisz István nyíregyházi ügyvéd és műkedvelő költő 1939-ben megjelent "hőseposza" alapján készített a tematikus lapszám számára egy fiatal helyi alkotó, Vajkó József. Az elbeszélő költemény a mai olvasó számára olykor megmosolyognivaló, az abból készült képregény azonban huszonegyedik századi "idézőjelbe" teszi a naiv irományt: így varázsol belőle befogadható és élvezhető produkciót.
A főszerkesztő szerint a felvidéki népcsoportnak valaha otthont nyújtó Nyíregyháza egyik legfontosabb erénye ma is az, hogy mindenkit befogad. Mint mondja, itt nem léteznek "gyüttmentek", ez a város nem arra kíváncsi, hogy kik voltak az őseid, hanem arra, hogy te ki vagy, és mire vagy képes. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a sóstói múzeumfaluban - ahol a tematikus lapszám bemutatóján tartották - az intézmény vezetője, Páll István is. Az igazgató azt mondta: jellemző, hogy a múzeumfalu tirpák portájának avatásán három olyan nyíregyházi tisztségviselő mondott beszédet, akik közül senki sem született Szabolcs megyében, ennek ellenére mindegyikük azt a szófordulatot használta: "tirpák őseink". Hiszen Krúdy Gyulának igaza volt: Nyíregyházán mindenki tirpák - vagy azzá lesz.
