A közelkép csodája
Nagy Viktor Oszkár és John Patrick Shanley talán keveset tud, de ezt nagyon: minden felesleges cifraság, csábító vizuális trükk csak eltávolítja a nézőt, ahelyett, hogy állásfoglalásra kényszerítve bevonja, belepréselje a történésekbe.
Az Apaföldhöz hasonló film minden kritikus ősellensége. Koherens, szépen megmunkált, makacsul következetes alkotás. Akár egy gránittömb: szinte lehetetlen belekötni, kikezdeni. Dobos Tamás képei szemfájdítóan tökéletesek, miközben kamerája szenvtelenül gyűjti be az Apa (Derzsi János) és a Fiú (Ravasz Tamás) minden rezdülését. Megkapó tanulmányt fest az apa barázdált, sokat megélt arcáról és a fiú vad, szögletes, indulatoktól terhes vonásairól. Tudja: kevés illúzió terem meg itt, s ha mégis, hát hamar az álmodozó ellen fordul.
Lassú, megfontolt film Nagy Viktor Oszkár bemutatkozó alkotása: sokat bíz a közelikre, a szavak nélküli snittekre, a tájat és embereket megülő, feszítő csendre. Néha talán túl sokat is. Többször is az az ember érzése, hogy egy ütemmel hosszabban tartja ki a jelenetet, s ekkor a felkínált résbe észrevétlenül bekúszik a művészkedés és a spekuláció: tán csak nem így próbálja felduzzasztani az inkább rövidfilmre szabott nyersanyagot? A felmerülő kételyért szerencsére sok minden kárpótolja a nézőt, például a nyitójelenet megfoghatatlan szépsége, amely taníthatóan csempészi be az egész alkotást mozgató feszültséget.
És még egy aprócska hiány. Nagy Viktor Oszkár bemutatkozásából talán épp az maradt ki, amivel a pár éve induló fiatal nemzedék olyannyira elkényeztetett minket: a friss, merész, kompromisszummentes hang. Mundruczó, Hajdu vagy Pálfi sajátos látás- és elbeszélőmódjának tükrében Nagy Viktor Oszkár műve sokkal inkább főhajtás a hetvenes évek magyar filmjei előtt.
A Kételyhez hasonló film alapesetben a szép, de érdektelen művek mintapéldája lehetne. Egyházi iskolában játszó történet, morális dilemma, hosszú és statikus jelenetek, kevés helyszínnel dolgozó kamarajelleg. És mégis jobban leköt, mint akármelyik furmányos thriller. Shanley ugyanis pontosan tudta, hogy letisztult, és példaértékűen kibontott története teljesen ki van szolgáltatva a színészeknek, így nem is érhette be csak a legjobbakkal. Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman pedig nem az a fajta, aki nem lőné be a felkínált ziccert. Ilyenkor pedig már az is elég, ha a többiek tartják a lépést. És bizony tartották is, hiszen a két főszereplő Oscar-jelölése mellett a két fontosabb mellékszereplő is begyűjtötte a jelölést (rajtuk kívül alig maradt más színész!) - teljesen megérdemelten. A puritán film csodás példája annak, hogy egy telefon eszeveszett csörgése, egy elpattanó villanykörte is képes elviselhetetlen feszültséget kelteni. És arra is, hogy a mai mozifilmek feltupírozott világában mennyire nélkülözhetetlen az emberi történet. A közelkép csodája.
Apaföld
Kétely
