Halász - múlt időben
Esterházy Péter mondta egyszer: "Halász Péter nem direktor, nem színész és nem rendező, hanem valóságcsináló." Tényleg az volt. Mélyen megvetette a kényelmes, ám nehézkesen csikorgó színházi megnyilvánulásokat. Szerette, ha darabjait a véletlen, a pillanatnyi kedv, hirtelen kerekedő szeszély, szenvedély vagy az aktuális izgalom mozgatja. Egyszóval az élet.
Vagy, mint utolsó nyilvános színrelépésekor: a halál.
Halász Péter felravatalozása öt-hatszáz embert vonzott a Műcsarnokba, a különös ösz-szejövetel afféle (művész)társadalmi esemény lett. "Bárcsak annyian eljöttek volna az előadásaimra is, mint a temetésemre", jegyezte meg akkor az utolsó pillanataira készülődő Halász, de azt talán ő maga sem gondolta volna, hogy a halálának harmadik évfordulóján tartott emlékesten már csak húsz-harminc néző gyűlik össze a Merlin Színházban. Úgy látszik, a Műcsarnokban együtt borzongóknak ez a megemlékezés már nem volt fontos. Meglehet: itt már nem kellett demonstrálniuk a feltétlen és mély barátságot, a színházi másmilyenséggel való rokonszenvet, egyáltalán: a művészi összetartozást.
Legyünk jóindulatúak, és mondjuk azt: az egykori barátok, pályatársak magukban őrzik Halász emlékét.
Vagy legyünk kevésbé jóindulatúak, és gondoljuk azt: elfelejtették.
Talán csak Najmányi László, aki maga is független színházi ember, Halász Péter egykori munkatársa, vagy ahogy ő fogalmazott egyszer: "néha hálás, máskor hálátlan közönsége" nem akar és nem tud felejteni. Halász emlékére szerkesztett honlapot, írt könyvet, adott ki CD-t, a hét közepén pedig WordCitizen/SzóPolgár elnevezésű különös estjeinek aktuális előadásán emlékezett meg róla a Merlin Színházban. Egy kicsi, kávéházi asztal mellett elevenítette fel életének fontosabb mozzanatait. A balatonboglári temetőkápolnában tartott 1973-as előadást, amely a kultúrcenzoroknál alaposan kiverte a biztosítékot. A lakásszínházában bemutatott darabokat, aztán azt az időszakot, amikor Halásznak és a politika számára igencsak kellemetlen társaságának a magyar vezetők felajánlották, hogy a jövőben inkább külföldön kellemetlenkedjenek. Szó esett emigrálásáról, párizsi, de főképp New York-i időszakáról, ahol SQUAT Színházával sikert sikerre halmozott, ahol a helyi alternatív kultúra egyik motorja lett, és ahol az élet közös produkciókba sodorta őt Najmányival. És persze szó esett hazatéréséről, haláláról is.
Najmányi aztán levetítette legújabb, úgynevezett videokönyvét, amelyben a korabeli képek, Halász Pétertől vett idézetek, filmrészletek és Najmányi elektronikus zenéjének furcsa kevercse idézi a három éve elhunyt Halászt. Aki a videokönyvben, saját művészetéről, életéről szólva egy helyütt azt mondja: "Nem kerestem soha kacskaringós utakat, hogy valamit ügyeskedjek. Ha veszik, veszik, ha nem, nem."
Mostanában úgy tűnik, nem veszik.
