Adalbert Stifter (Gemälde von Josef Grandauer, 1862)

Forrás: zeno.org

Az osztrák biedermeier legnagyobb prózaírója, Adalbert Stifter (1805–1868) – már műveinek megjelenése pillanatában – egyszerre váltott ki heves berzenkedést és csöndes rokonszenvet. Az író később is, mind a mai napig, két megátalkodott táborra osztja az olvasókat. Rajongott érte ­Nietzsche, Liliencron, Karl Kraus és Thomas Mann, ellenben fázott tőle, sőt egyenesen lekicsinyelte Arno Schmidt vagy Lukács György. A mi éghajlatunkon – noha a Linzben élő osztrák író és festő összes könyvét a pesti Heckenast adta ki – alig-alig vette őt tudomásul az írói és olvasói közvélemény. Szerb Antal világirodalom-története a nevét sem említi, műveit vajmi szórványosan fordították, és eleddig magányos esztétikai gerillacsapat sem igen erősítette írói nimbuszát.

Apja 1817-ben halálos balesetet szenved, Stifter mostohát kap. Bécsben jogot tanul, 1807-ben feleségül veszi Amalie Mohauptot, gyermekük nem születik. A negyvenes években kezd elbeszéléseket közölni, Linzben évtizedeken át, haláláig, tanfelügyelő. Hosszas elszigeteltség, mélabú és keserűség után 63 évesen öngyilkosságba menekül.

És akkor most itt van a nagy különc hatalmas, négyéves munkában fogant, lassúvíz-természetű, amolyan zajtalan ártér némaságával felsejlő regénye, a Nyárutó. A recenzens – mi tűrés-tagadás – Stifter konok hívei közé tartozik, ezért némileg csillapítania illik lelkesedését, hiszen most már a közelből is hallhatja majd az író művészetét ért komoly bírálatot.

A könyv, tudjuk, nevelési regény, vagy fejlődésregény: az ifjú Heinrich Drendorf érlelődését, majd házasságát mutatja be két egymásra vetülő szerelmi történet felrajzolásával. A cselekmény (ha Stifternél latba esik egyáltalán a külső történés) egy udvarházban játszódik, ahol a főhős a vendéglátó, Risach úr ujjmutatásai szerint mélyül el a természet és a művészet tanulmányozásában, s miközben megismeri az idős úr ifjúkorában elzúgott vonzal­mait és egykori szerelmét, ő maga szépen egy boldogságra menendő frigy révébe ér.

A Drendorf nevet csak több száz oldal után ismerjük meg, minthogy Stifter roppant tartózkodó, közvetlen kifejezésektől viszolygó, inkább takargatós, mint takarékos stílusa megnehezíti a regénnyel való heves érzelmi azonosulást. A forradalmak előtti, rendrögeszmés metternichi kor kissé áporodott atmoszféráját minden oldalon érezzük, és jókora időbe telik, mire a Gangesz lomha hömpölygését idéző nagypróza igazi mélységeire ráhökkenünk.

Albert Stifter - Nyárutó
Az író viszolyog a dolgok nyílt megnevezésétől (még „a város” nevét sem ismerjük, amelyben Drendorf felnőtt, talán Bécs lehetett), a politikai vonatkozásoktól, a szereplők társadalmi szövevényeinek érintésétől. Stifter főleg az egyes ember érzelmi, lelki és szellemi érdekeit taglalja hallatlan türelemmel és ma már alig befogadható művészi higgadtsággal. Stifter a szív művelésének, a rendbe vetett hit és a klasszikus tudás eszményének nagy ábrázolója és szószólója a világirodalomban. Könyvében gazdag elmélkedések, tárgyleírások, művelődéstörténeti reflexiók, erkölcstani megfontolások, jogi és természettani megfigyelések halmozódnak.

És miben utolérhetetlen? Talán az eleven alpesi természet elképesztően pontos, lajstromozó, őrjítően érzéki ábrázolásában – ebben később is legfeljebb Hans Henny Jahnn vetekedhet vele. Művének csodálatosan ölelkező egyetemes metaforája a nyárutóképzet: a főszereplő Risach élete is őszbe fordul, még képes pár utolsó lobbanásra, mint ahogy a madarak elköltöznek ősz elején, hogy a messzi szabadság éghajlatán meghosszabbítsák életüket.

Kétségtelen: Stifter érzelmi világlátásának szigora, megcsontosodott klasszikus eszményeinek fakó derengése, emberábrázolásának idilli hangneme, a szereplők bizonyos szemérmes önfegyelme, minden beteljesülés folytonos rejtegetése, a rajongás ellentmondásos jelenének és jövőjének csonka tablója és a tökélyre irányuló örökös törekedés ideologikus ballasztja – mindez nem vonzza, nem fűti fel egy csapásra az olvasót. És mégis, az író nagy erővel képes megsejtetni egyik örök alapérzelmünket: mi mindenben kell bíznunk hétköznapjainkban anélkül, hogy szégyen, árulás és megsemmisülés nélkül teljesítsük be életünket. Stifter az az író, aki a nagy belső kitartású embereket képes megmutatni, az önmaguknak elegendő dolgokat, amelyek békében időznek és rozsdásodnak a világ észrevétlen zugaiban.

A hatalmas regényt Adamik Lajos többéves odaadással fordította magyarra. Szívós munka volt, kalaplengetés illeti érte.

Kalligram, 760 oldal, 3200 forint

Kapcsolódó cikkek: Katedrális egymillió szóból | Kiadták Tolkien ismeretlen Hobbit-rajzait | 'Dehogyis, Bandikám!' | Bornai Tibor, a mentális hazaszerető | Barbibébi, te pimasz pongyola!