– Még erdélyinek vagy már budapestinek vallja magát?

– Magyar költőnek tartom magam. Bár 17 éve nem élek Kolozsváron, minden lexikon és portál úgy kezd bemutatni: „erdélyi költő”. Az erdélyiség az én esetemben annyit jelent, hogy ott születtem, az a közeg formálta világképemet, ahhoz is hű vagyok, de ugyanilyen erővel hatott rám Budapest is. Egy írói életmű tükrében teljesen feleslegesnek tartom az effajta epitheton ornanst. Térey János Debrecenben született, mégsem alföldi íróként tartják számon.

– Vagyis nincs semmi többlet az erdélyiségben?

– A képalkotásban, a nyelvhasználatban lehet valami sajátos, de hát mindenki magával hozza a születés helyének ízeit, gondolkodásmódját. Erdélyinek lenni önmagában nem jelent sem előnyt, sem hátrányt. Különben ezt gondolom a női íróság kapcsán is. Az alkotás nem az esetleges jegyeken, hanem a tehetségen és a formaadás képességén múlik. A legfontosabb pedig, hogy döntő tapasztalatainkat az olvasó számára elérhetővé és átadhatóvá tudjuk-e tenni.

– Mi indítja el a verset? Hangulat, íz, gondolat?

– Weöres Sándort, mint írja, többnyire egy-egy zenei motívum, ritmus vagy nyelvi alakzat indította az első sorokra. Én először képeket látok – annak ellenére, hogy zenei végzettségem van. Látomásokból bontom ki a vers alapgondolatát: az én versemben a kép gerjeszti a zenei megformálást. Sajnálom, hogy nem tudok rajzolni, így hiányzik egy szárnyam.

– Gyakran olvassa újra a már elkészült műveit?

– A nyomtatott könyv más hatást tesz az emberre, mint a kézirat. Valamit megmutat, ami addig rejtve volt: szerkezetet, összefüggéseket. Talán ezért is írom újra néha a már megjelent verseket. Más kortárs költőket is ismerek, akik ezt teszik. Goethe is élete végéig csiszolgatta a Faustot. Vannak, akik helytelenítik, hogy egy író újraformálja kész, kinyomtatott művét, ők azt mozdíthatatlan tömbként kezelik. Én viszont hiszek a művészi fejlődésben, gazdagodásban. Igenis adódhat egy lényeges motívum a megjelenés után, amit bele akarok építeni a versbe.

– Miben segíthet egy ilyen díj, mint az Artisjus Irodalmi Nagydíj?

– Abban, hogy egy kis figyelem irányul ilyenkor az íróra. Néhány percig világítani kezd, mint egy szentjánosbogár, és azok is, akik eddig ilyen-olyan okból nem érzékelték, most láthatják a röptét. Ráadásul ez nem is akármilyen figyelem, hiszen ez kifejezetten szakmai elismerés. Másban viszont nem hoz, nem is hozhat változást. Egy költő nem hiheti azt, hogy bármikor elérhet egy olyan öbölbe, ahol nyugodtan lehorgonyozhat. Hogy felfüggesztheti a kételyeit önmagával és a világgal szemben. Egy elismerés akkor éri el a legtöbbet, ha anyagilag íróhoz méltó életformára ad lehetőséget, és bátorít a következő könyv megírására.

– De nem szól bele a rímekbe...

– Költőként sem változtat meg, legfeljebb ösztönöz. Nagyobb fegyelmet ad. Hiszen a művészi fejlődés sosem külső elvárás, hanem belső indíttatás. Egy alkotónak mindig törekednie kell arra, hogy több legyen. Mindig a célra kell függesztenie a szemét. Sosem a mellette futót vizslatja. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne olvasnám örömmel a kortársaimat! De mindünknek a világirodalomhoz kell mérnünk magunkat. Az igazán nagy költészetet szabad csak megcélozni. Ugyanakkor kiugró teljesítményt csak egy erős irodalomban lehet elérni. Gondoljunk csak a nyugatosok nemzedékére: mindenki magasra nézett, és így jött létre az a korszakos irodalomtörténeti összteljesítmény.

– Van, akinek jól jön, hogy egy másik költővel, esszéíróval élhet egy fedél alatt. Más viszont legszívesebben elzárná a kéziratait.

– Különös szerencse a sorstól, hogy egy művelt, átfogó tehetségű író, Báthori Csaba mellett élhetek. Rólunk néha az olasz tengerpart jut eszembe, Amalfi. Ott egyszer az áttetsző vízben színes, szokatlan köveket pillantottam meg. Ezek valamikor éles üvegdarabok voltak, a tengerbe hullott üvegcserepek, de az idők folyamán az elemek gömbölyűre csiszolták őket. Így csiszolódtunk össze mi is. De mondhatom másképp is: mi azt a szigorú lektori munkát végezzük el kölcsönösen, amelyet a kiadók már egyre kevésbé engedhetnek meg maguknak. Szerkesztünk, ítélünk. Szenvedünk és engedünk. Így igyekszik minden vessző a maga helyére.